A legújabb folyamatos szöveti glukózmonitorozásos vizsgálati beszámolóm esetében határon átívelő kárpát-medencei együttműködést, illetve ennek hiányosságait kívánom demonstrálni, egyúttal rámutatni arra, hogy mikor nincs értelme a szenzor alkalmazásának.
B. Katalin 59 éves, 34 éve diabéteszes „betegem” Székelyudvarhelyen él és kapcsolatunk 1988-ra vezethető vissza, amikor először keresett meg a Péterfy Kórház B belosztályán, amelyet akkor éppen 10. éve vezettem. Azóta nagyon szoros baráti kapcsolat alakult ki családjaink között és Kati rendszeresen megkeres problémáival, többször pedig otthonában találkozunk mind vele, mind más székelyföldi cukorbetegekkel, szabályos „kihelyezett” szakrendelésen. Természetesen mindebben szorosan együttműködök a helyi kiváló diabetológussal, dr. Lőrinczi Csabával.
Kati anyagcsere-vezetésére kezdetektől fogva az extrém labilitás a jellemző, viszonylag kis, 20 E körüli napi inzulinigény mellett. E labilitás mögött azonban nem pusztán a diabétesz, hanem a diabéteszes beteg is fellelhető, mivel Kati rendkívül lazán kezeli és ellenőrzi magát. Évekkel korábban megkíséreltem rábeszélni a Dcont.hu használatára, de csupán egy alkalommal töltötte fel eredményeit, azokat is erősen hiányosan.
Pár hónapja megemlítettem neki, hogy jó lenne élni a folyamatos szöveti glukózmonitorozással, mivel egyik fia Németországban él és könnyedén beszerezheti a FreeStyle Libre szenzorokat. Ez meg is történt és Kati nyár eleje óta immár a 4. szenzort helyezte fel magára. Az eredményeket letöltve rendszeresen küldi számomra, bár az utolsó letöltést meg kellett reklamálnom, mivel olyan rossz glukózgörbéket kapott, hogy szégyellte azokat nekem megmutatni. Ami Kati esetében – és még nagyon sok hazai betegem esetében – a lényeges, hogy sokszor nem veszi a fáradságot arra, hogy naponta 3×1 perc ráfordítással beírja az inzulinadagokat és az elfogyasztott szénhidrát mennyiségeket. Ezek nélkül pedig a diabetológus nem képes teljes méretékben kiértékelni a kezelés részleteit.
Az első szenzor felhelyezését követően Kati reggel 7, este 4 E detemir inzulint adagolt bázisinzulinként és ehhez még háromszor 3-4 E aszpart inzulint. Az 1. ábrán látható, hogy Kati csak a 3. nap és akkor is csak este, egy alkalommal rögzítette szénhidrát bevitelét és inzulin adagjait. A 4. napon egyszer se írta be detemir inzulinjait, csupán az étkezési inzulinokat és összesen két alkalommal a szénhidrátbevitelt rögzítette. Az is látható, hogy a vércukrok reggel felé emelkednek, napközben pedig csökkennek. Ezért azt tanácsoltam Katinak, hogy fordítsa meg a reggeli és esti bázis mennyiségét és a továbbiakban reggel 4, este 7 E detemir inzulint adagoljon.
1. ábra
A 2. ábrán június közepén lévő 3 nap görbéi láthatók, melyek nagy örömmel töltöttek el, mert azt hittem, hogy Kati végre belejött mind a szenzor használatba, mind pedig a helyes inzulinadagolásba. A kiváló glukózgörbék mellett Kati csak egyetlen hibát vétett: a 3. nap reggel 4 helyett 7 E detemir beadását rögzítette.
2. ábra
Az örömöm nem tartott sokáig. Kati két egymásután következő hétvégén lakodalmakon vett részt, unokájával foglalkozott, és rögtön elfelejtette, hogy a szenzorral kapcsolatban megfelelően járjon el. Két ilyen jellemző napot mutat a 3. ábra. E napokon a bázis inzulint egyáltalán nem rögzítette, az étkezési inzulint és a szénhidrátbevitelt pedig csak naponta egy-egy alkalommal. A görbéket csak személyes unszolásomra küldte el, mivel „szégyellte”, hogy így alakultak a vércukrai. (Hasonló a helyzet két másik székelyföldi betegemmel is, akik se nem töltik fel a Dcont.hu oldalra eredményeiket, se nem küldték el eddig szenzoros vizsgálati görbéiket, mert szintén szégyellték, hogy azok nagyon rosszak. Ilyen esetekben viszont semmi értelme a költséges szenzor vizsgálatok végzésének.)
3. ábra
Összegezve: a diabetológus sokszor nehezen érti meg a betegét, aki nem „főfoglalkozású” cukorbeteg, éli az életét, a legkülönbözőbb szerepeket kell eljátszania a mindennapokban és sokszor csak az jut eszébe, hogy evés előtt inzulint kell magának adnia – néha még ezt is elfelejti, sőt elő-elő fordul, hogy az étkezési és bázis inzulinadagjait felcseréli. Ezt minden gondozó szakembernek meg kell értenie. Mégis mindent meg kell tennünk, hogy a beteget motiváljuk a maximális együttműködésre, mert ez években, esetleg évtizedekben mérhető nyereséget jelenthet számára.
Dr. Fövényi József
