Az edukáció fontossága diabéteszben

Az edukáció – oktatás és tanulás – életünk jelentős részét teszi ki: a bölcsödében kezdődik, az óvodában folytatódik, majd jön az általános és középiskola és a lakosság kisebb hányada számára a felsőfokú tanulmányok. Utána meg kell tanulni a munkavégzés részleteit, a házassági együttélés feltételeit, a gyereknevelés feladatait, és egyre rohamosabban változó világunkban korábban ismeretlen, új és új dolgok elsajátítását, mely folyamatos tanulást igényel.

Mindez kitölti az életünk legalább első két évtizedét és ezt követően életünk végéig szükségünk van az ismereteink bővítésére. Ha valaki minderre nem képes vagy sajnos, mint sok százezer honfitársunknak mindezekhez való hozzáférésre esélyük sincs, az azt eredményezi, hogy az életminőségük alig haladja meg a vegetatív lét szintjét és élettartamuk akár 20 évvel is megrövidülhet.

És ekkor még csak a testileg-lelkileg egészséges emberről beszéltem. Egy-egy rövid ideig tartó betegség újabb ismeretek, magatartásformák elsajátítására és gyakorlására kényszeríti az embert, legyen szó akármelyik heveny megbetegedésről, egy lázzal járó meghűléstől kezdve, egy műtéti beavatkozást és hónapokig tartó utánkezelést igénylő állapotig, melynek sikeres átvészeléséhez korábban nem tudott ismeretekre van szükség.

Diabétesz és az életmód kihívásai

Ezzel elérkeztünk korunk egyik legfontosabb népbetegségéhez, a diabéteszhez. Erről egyre többet hallanak az emberek, viszont akinél ez fellép, az derült égből jövő villámcsapásként éri meg. Különösen érvényes ez a gyermek és ifjúkorban fellépő 1-es típusú cukorbetegség esetében. Korábban azt mondtuk, hogy ez az egészségnek bizonyos feltételekhez kötött állapota. De, ami a feltételeket illeti, azok száma szinte végtelen és megismerésük, elsajátításuk nagyon széles körű új ismeretek megszerzését jelenti. Gondoljunk csak bele abba, hogy egy nem diabéteszes gyermek elvileg gondtalanul él, bármit megehet, bármikor és bármennyit mozoghat, sportolhat, nem jelent számára problémát akár az éjszakába nyúló szórakozás, vagy szokatlan, kedvezőtlen körülmények között egy fél-egy napig tartó éhezés sem.

Ezzel szemben egy 1-es típusú, de végeredményben egy napi többszöri inzulinkezelésen lévő 2-es típusú diabéteszesnek is a nap minden órájában szem előtt kell tartani aktuális anyagcsereállapotát, napjában többször, sokszor éjjel is fájdalmas ujjszúrással ellenőrizni szükséges a vércukorszintjét, meg kell tanulni az inzulininjekciók napi többszöri beadását, meg kell tanulni a szénhidrátok és a kalóriák számolását, törekedni kell pontos életritmusra, mely eltér a saját korábbi és nem diabéteszes társaik jelenlegi életritmusától, nagyon sok korábban kedvelt ételről le kell mondania és újakhoz kell hozzászoknia. Most nem akarok 40 évet visszaugrani az időben és elmondani, hogy mit jelentett akkor ún. ifjúkori cukorbetegnek lenni úgy, hogy se vércukor-önellenőrzés, se kiszámítható hatású és az egészséges ember inzulinelválasztását megközelítő hatástartamú inzulinok nem álltak rendelkezésre.

A diabétesz kezelésének modern eszközei

Maradjunk csak a jelenben. Jóllehet a technikai fejlődés, a vércukor-önellenőrzés módjai, a szöveti glukóz monitorozás (CGM), az inzulin beadó eszközök fejlődése és maga az inzulinpumpával történő kezelés további újabb és újabb ismeretek elsajátítását teszi szükségessé. Ezen ismeretek egy része technikai készségek magas szintű birtoklását, más részük pedig a kezelés – inzulinadagolás és az életmódhoz és kezeléshez illesztett diéta – módosulását jelenti.

Hozzájuk jön még az új lehetőségek megnyílása, a rendszeres sportolással járó kihívások. Fiatal orvosként még azt tapasztaltam, hogy ha egy általános iskolásnál vagy gimnazistánál 1-es típusú, vagyis az ún. fiatalkori diabétesz lépett fel, akkor az egyet jelentett a torna alóli felmentéssel, hiszen egyetlen tanító, tanár se vállalta fel annak a felelősségét, hogy a mozgás által kiváltott hipoglikémiát kezelje, hiszen ez számára akkor lehetetlen volt. Az inzulinnal kezeltek pedig nem vezethettek gépkocsit és nem dolgozhattak veszélyes munkahelyeken.

Ma viszont ezzel szemben az 1-es típusú cukorbetegek a fizikai aktivitások egész sorát végezhetik, akár még az extrém sportokat is beleértve, mint amilyen egy egynapos Balatonkörüli kerékpározás, egy-egy menetben történő 50 vagy 100 km-es gyaloglás, stb.

Hogy viszont mindezt különösebb veszély nélkül megtehessék, minden korábbinál alaposabban ismerni kell az inzulinok hatásgörbéjét, hatástartamát, az inzulin:szénhidrát arányt, a fizikai aktivitás miatti inzulinigény csökkenést, a fizikai aktivitás intenzivitásának, tartalmának függvényében.

Nők és diabétesz, egyedi kihívások

És akkor még nem beszéltünk a nőkről. A menstruációs ciklus sokszor nagyon erősen befolyásolja az inzulinigényt. Ez nem csupán személyfüggő, azaz egyik nő esetében jobban, másik nő esetében kevésbé, hanem ugyanazon személynél ciklusonként változhat. Ezt pedig egyedileg szükséges kitapasztalni és a megoldást egyenként és esetenként megtalálni.
Meg kell még említenünk a frontokhoz kötött vércukor-ingadozásokat, az évszakok befolyását az inzulinkezelésre.

Ki kezeli a diabéteszest?

Mindez azt jelenti, hogy egy cukorbetegnek, főként egy 1-es típusú diabéteszesnek nagyon széleskörű és az idő függvényében folyamatosan változó készségekre és tudásra van szüksége. Olyan nincs, hogy valaki mindent tudna és nem lenne szüksége újabb és újabb ismeretek megszerzésére. Ez teljesen egyértelművé válik, ha úgy tesszük fel a kérdést: ki kezeli a diabéteszest? A válasz egyértelmű: nem az orvos, nem a szaknővér, nem a dietetikus. Csak gondoljunk abba bele, hogy egy év hány percből áll: a szökőéveket nem számítva, pontosan 525.600 percből. És évente hány percet tölt a gondozó orvosa rendelőjében? Ideális esetben 120 percet. Marad tehát évente 525.480 perc, amikor önállóan kell döntenie minimum az eddig elmondottak mindegyikéről és ezeknél sokkal többről.

Ezért van szükség folyamatos és egy életen át tartó edukációra, tanításra és tanulásra. Amennyiben ez személyes – egyéni és csoportos – oktatás keretében nem valósulhat meg, mert nem valósulhat meg, be kell szerezni a különféle oktató anyagokat és azokat szinte naponta kell tanulmányozni. Magam több mint 20, jóval 30 feletti kiadást megért könyvet írtam, a diétás könyveket dietetikusokkal közösen, amikor pedig osztályvezető főorvos voltam, az osztályom külön erre a célra létesített oktató kabinetjében a kilencvenes években évi legalább 10 alkalommal tartottunk 5 napos kiscsoportos oktatást betegeink számára.

Oktatás, támogatás a közösségi médiában

Ma már rendelkezésre áll a közösségi média, se szeri, se száma a diabéteszes csoportoknak, melyekben sokszor megfelelő tanácsot tudnak adni a betegek egymásnak. Magam – egyetlen orvosként – két ilyen csoportnak is tanácsadó tagja vagyok és sokszor örülök, amikor a betegek részéről nagyon okos és praktikus tanácsokat olvasok.

Végül ne feledkezzünk meg a laikusok által szervezett találkozókról, illetve – szakemberek által segített – táborokról, melyekben nagyon komoly edukáció zajlik egyre jobb és jobb eredménnyel.

Hát ezért van szükség az edukációra.

Összefoglalta dr. Fövényi József, PhD
a Cukorbetegközpont diabetológusa

Megjelent: DiabFórum magazin 2024/2 – május (10-11. oldal)