Érdekes a pici diabos (vagy egyéb tartós betegséggel együtt élő) gyerkőcök lelki világa... Sokkal erősebbek, mint Mi azt hinnénk...
Elég sok friss diabos gyerkőcöt láttam már, és szülőt... A szülők teljesen kétségbeesett kisírt szemmel, a gyerekek ha nem is nevetve/mosolyogva, de általában nem olyan nagyon elkenődve vették az akadályokat, a tényeket... Sajnálni nem szabad Őket, az biztos, támogatni kell Őket... Na, de hogyan???
Amikor Mátém diabos lett, még 10 hónapos sem volt... Nos, én nem igazán tudtam, hogyan is támogathatnám egy csecsemőt abban a sok új, és kellemetlen változásban... Aztán rájöttem... Mindent kipróbáltam magamon is, ugyan úgy magamba szúrtam egy (persze nem penen levő) tűt, és az ujjamat is megböktem... És máris tudtam, mi az amit a gyerek is érez, és rájöttem, hogy nem fáj... Sokkal könnyebb volt utána beadni Neki az inzulint, vagy bökdösni a picurka ujjacskáit...
Azóta lassan eltelt 4 év... És Mátém már nagyfiú lett...
Soha nem szerette azt hallani, hogy Ő cukorbeteg... Felháborodva szokta mondani, hogy Ő nem beteg, hanem cukros, vagy diabéteszes... De NEM beteg... Mióta pumpája van (1 éve), azóta inkább azt mondja, hogy inzulinpumpás vagyok... És ez jó, hogy nincs betegség tudata... Nem is szeretném!
Mindig arra gondoltam, hogy Máténak ez a természetes, hogy cukros, mivel Ő gyakorlatilag így élte eddig is a kis életét... Gondoltam, nem igazán foglalkoztatja ez a téma...
2 nappal ezelőttig így is gondoltam...
Este 9 körül kimentem az erkélyre... Mátém utánam osont, mezítláb... Felvettem, hogy ne álljon a hideg kövön papucs nélkül... Máté rácsodálkozott, mennyi csillag van az égen... Érdekes párbeszéd folytatódott közöttünk:
M.: - Anya, ilyenkor lehet kívánni? (gondolom a hullócsillaggal keverte össze a "sima" csillag sztorit...
)...
Én: - Igen... Lehet. Hármat kívánhatsz!
M.: - Legyek olyan nagy, mint Te!
Én: - Hát, ahhoz még párat aludni kell...
M.: - Nem baj, tudok várni!
M.: - Anya! Azt szeretném még kívánni, hogy legyél velem mindig...
Én: - Ezt megígérhetem...
M.: - Anya! Még azt szeretném kívánni, hogy ne legyél inzulinpumpás!
Én: - Mátém, sajnos anya mindig az lesz, mint Te!
M.: - Anya! Akkor inkább azt kívánom, hogy Te ne legyél inzulinpumpás, csak én! Jó?!
Én: - ... (Nem tudtam erre mit válaszolni... Sírtam...)
M.: - Anya! Ne sírj, az nekem nem rossz! Leszek én mindig pumpás, de Te legyél egészséges!
És én még jobban sírtam... Nem tudom, lett volna e szülő, aki az én helyemben ne sírta volna el magát...
Nos, innen látom, hogy igen is, érdekli/foglalkoztatja Mátét az egészség/betegség, cukorbeteg/nem cukorbeteg kérdés... Csak Ő nem mondja ki, nem úgy, mint Mi! Mert Ő elfogadta... Lehet, hogy Mi nem?!?!