A múlt ismerete nélkül a jelen nem igazán értékelhető. Ez érvényes olyan esetekben is, amikor a fényes múlt elhomályosíthatja a jelen „értékeit”, de ugyanígy egy múltbeli hősies küzdelem ismerete nyomán értékelhetők igazán a jelenben elért csúcsteljesítmények. Utóbbi vonatkozik az inzulinkezelés immár 92 éves történetére is.
Szinte mindeni tudja, hogy 1922-ben a kanadai Torontóban állatok hasnyálmirigyéből előállított és fokozatosan tisztított kivonattal a fiatal sebész Frederick Banting-nak, a medikus Charles Best-nek, valamint főnöküknek John James Richard Macleod-nak és kémikus kutató társuknak Bertram Collip-nak sikerült hasnyálmirigy irtott, tehát cukorbeteggé tett kutyák vércukrát csökkenteni. Ezután került sor 1923. januárjában a csontsoványra lefogyott Leonard Thompson 12 éves kisfiú isletin-nek elnevezett (a hasnyálmirigy szigeteiből kivont) hasnyálmirigy kivonattal történt kezelésére, melynek nyomán a cukorbeteg gyermek még 13 évet élt és nem a diabétesz, hanem egy tüdőgyulladás vetett véget életének. (A boncolásánál fiatal kora ellenére súlyos érelmeszesedéses elváltozásokat találtak nála).
Ezt követően Amerika-szerte, de Európában, elsősorban Dániában és Németországban megindult a már inzulin-nak nevezett szer előállítása egyre tisztább és hatékonyabb készítmények formájában. Kezdetben szarvasmarhák hasnyálmirigyéből készült kivonattal kezeltek egyre több cukorbeteget, majd sertések hasnyálmirigyét is felhasználták. Kezdetben igen nagy nehézséget képezett a készítmények standardizálása, hiszen nem volt objektív mérce. Próbálkoztak a nyulakon elért hipoglikémiához szükséges mennyiségekkel, de ennek túl nagy volt a hibahatára. Végül 1/8 mg inzulint tekintettek 1 inzulin egységnek (E). Ennek ellenére a különböző gyárak által előállított inzulinok hatáserőssége akár 30–50%-kal is eltérhetett egymástól. Elképzelhető, mint jelenthetett ez a betegek kezelése szempontjából.
Kezdetben csak diabéteszes kóma közeli állapotban lévő betegeknél, kizárólag kórházi körülmények között alkalmaztak inzulint, sokszor csupán átmenetileg. Évekbe telt, amíg fokozatosan kidolgozták a kezelési sémákat. Ekkor még csupán a mai gyorshatású inzulinoknak megfelelő (a német alt-inzulinnak, az angol regular inzulinnak nevezett) durván 8 óra hatástartamú készítmények álltak rendelkezésre, melyeket naponta 2-3 alkalommal adtak a betegeknek. Az alkalmazást nagyon megnehezítette, hogy a vércukrot a húszas években csupán kórházi laboratóriumokban, több órás bonyolult procedúra révén tudták meghatározni, ezért az első évtizedekben főként a vizeletcukor – szintén bonyolult – meghatározásával helyettesítették a vércukor mérését.
A múlt század húszas éveiben a cukorbetegek gyors számbeli gyarapodása miatt folyamatosan az inzulin hiányával kellett szembesülni világszerte. A készítmények drágák voltak, csak a gazdag emberek voltak képesek megfizetni azokat. Ennek tükrében mai viszonyaink ismeretében is őszinte tiszteletet érdemel a húszas évek közepén – mint azt a budapesti I. sz. Belklinika igazgatója, Bálint Rezső professzor a „Cukorbetegség és az inzulin” c. monográfiájuk bevezetőjében írta – az a tény, hogy „a Magyar kir. Népjóléti Minisztérium és annak ... kiváló vezetője Vass József miniszter elévülhetetlen jelét adta nagy szociális érzékenységének és alkotóképességének, amidőn olyan egyének számára, akiknek életük és munkaképességük fenntartására insulinra van szükségük és azt szegénységüknél fogva megszerezni képtelenek, az állam költségére ingyen ad insulint, olyan példát mutatván ezzel, amilyennel az egész világon … csak az insulin feltalálójának hazájában, Kanadában találkozunk”.
Tehát az inzulin Magyarországon a húszas évek közepe óta ingyen állt a betegek rendelkezésére, kezdetben kizárólag millió pengőket felemésztő importból. Korányi András professzor még medikusként nézte végig, amikor 1923 őszén az I. Belklinika adjunktusa, az Amerikát megjárt Karczag László a magával hozott inzulin 50, majd 30 E-es adagjainak intravénásan történt bevitelével vércukormérés nélkül – mivel arra a beteg súlyos állapota miatt nem volt idő – eszméletre térített egy két napja diabéteszes kómában lévő fiatal asszonyt. A megrázó eseményt Korányi professzor így írja le:
„A beteg eszméletre térésének első jelei a második dózis beadása után 20-25 perccel mutatkoztak. Megmozdult az ágyon fekvő jobb kar, ezt percek múlva követte a szempillák néhány másodpercnyi kinyitása és zárása. A várakozók – és a kezelést végző adjunktus – feszültsége a tetőpontra hágott. Újabb öt-tíz perc telt el, s ekkor bekövetkezett a csoda! A beteg – bár nehézségek árán – felült ágyában, megdörzsölte szemeit, bizonytalanul körülnézett, és halk, de jól érthető hangon megkérdezte: „Vizit van? Olyan sokan tetszenek lenni!” A kérdés jogos volt. A kórterem ugyanis zsúfolt volt érdeklődő orvosokkal, személyzettel. Mindannyian egy valódi csodát éltünk át! Szemünk láttára, egy közel három napon át kómában lévő beteg, az inzulin hatására visszanyerte eszméletét. A beteg röviddel később újra megszólalt. „Éhes vagyok” …Az adjunktus intésére mindnyájan elhagytuk a szobát. …Mindannyian eufóriás állapotba kerültünk. Bár orvosi lapokból s a napi sajtóból tudtunk az inzulin életmentő hatásáról, a szemünk előtt lejátszódott drámai javulás extázisba hozott valamennyiünket… Amikor újra felkereshettük a beteget, már nyoma sem volt nem sokkal korábbi válságos állapotának. Hófehér hálóingben, szépen megfésülve, mosolygós arccal feküdt frissen húzott ágyában. Az adjunktus örömmel mondta, hogy a második inzulinadag beadása után egy órával levett vércukoreredmény már „csak” 160 mg% (8,9 mmol/l) volt.”
(Folytatjuk)
Dr. Fövényi József
Szinte mindeni tudja, hogy 1922-ben a kanadai Torontóban állatok hasnyálmirigyéből előállított és fokozatosan tisztított kivonattal a fiatal sebész Frederick Banting-nak, a medikus Charles Best-nek, valamint főnöküknek John James Richard Macleod-nak és kémikus kutató társuknak Bertram Collip-nak sikerült hasnyálmirigy irtott, tehát cukorbeteggé tett kutyák vércukrát csökkenteni. Ezután került sor 1923. januárjában a csontsoványra lefogyott Leonard Thompson 12 éves kisfiú isletin-nek elnevezett (a hasnyálmirigy szigeteiből kivont) hasnyálmirigy kivonattal történt kezelésére, melynek nyomán a cukorbeteg gyermek még 13 évet élt és nem a diabétesz, hanem egy tüdőgyulladás vetett véget életének. (A boncolásánál fiatal kora ellenére súlyos érelmeszesedéses elváltozásokat találtak nála).
Ezt követően Amerika-szerte, de Európában, elsősorban Dániában és Németországban megindult a már inzulin-nak nevezett szer előállítása egyre tisztább és hatékonyabb készítmények formájában. Kezdetben szarvasmarhák hasnyálmirigyéből készült kivonattal kezeltek egyre több cukorbeteget, majd sertések hasnyálmirigyét is felhasználták. Kezdetben igen nagy nehézséget képezett a készítmények standardizálása, hiszen nem volt objektív mérce. Próbálkoztak a nyulakon elért hipoglikémiához szükséges mennyiségekkel, de ennek túl nagy volt a hibahatára. Végül 1/8 mg inzulint tekintettek 1 inzulin egységnek (E). Ennek ellenére a különböző gyárak által előállított inzulinok hatáserőssége akár 30–50%-kal is eltérhetett egymástól. Elképzelhető, mint jelenthetett ez a betegek kezelése szempontjából.
Kezdetben csak diabéteszes kóma közeli állapotban lévő betegeknél, kizárólag kórházi körülmények között alkalmaztak inzulint, sokszor csupán átmenetileg. Évekbe telt, amíg fokozatosan kidolgozták a kezelési sémákat. Ekkor még csupán a mai gyorshatású inzulinoknak megfelelő (a német alt-inzulinnak, az angol regular inzulinnak nevezett) durván 8 óra hatástartamú készítmények álltak rendelkezésre, melyeket naponta 2-3 alkalommal adtak a betegeknek. Az alkalmazást nagyon megnehezítette, hogy a vércukrot a húszas években csupán kórházi laboratóriumokban, több órás bonyolult procedúra révén tudták meghatározni, ezért az első évtizedekben főként a vizeletcukor – szintén bonyolult – meghatározásával helyettesítették a vércukor mérését.
A múlt század húszas éveiben a cukorbetegek gyors számbeli gyarapodása miatt folyamatosan az inzulin hiányával kellett szembesülni világszerte. A készítmények drágák voltak, csak a gazdag emberek voltak képesek megfizetni azokat. Ennek tükrében mai viszonyaink ismeretében is őszinte tiszteletet érdemel a húszas évek közepén – mint azt a budapesti I. sz. Belklinika igazgatója, Bálint Rezső professzor a „Cukorbetegség és az inzulin” c. monográfiájuk bevezetőjében írta – az a tény, hogy „a Magyar kir. Népjóléti Minisztérium és annak ... kiváló vezetője Vass József miniszter elévülhetetlen jelét adta nagy szociális érzékenységének és alkotóképességének, amidőn olyan egyének számára, akiknek életük és munkaképességük fenntartására insulinra van szükségük és azt szegénységüknél fogva megszerezni képtelenek, az állam költségére ingyen ad insulint, olyan példát mutatván ezzel, amilyennel az egész világon … csak az insulin feltalálójának hazájában, Kanadában találkozunk”.
Tehát az inzulin Magyarországon a húszas évek közepe óta ingyen állt a betegek rendelkezésére, kezdetben kizárólag millió pengőket felemésztő importból. Korányi András professzor még medikusként nézte végig, amikor 1923 őszén az I. Belklinika adjunktusa, az Amerikát megjárt Karczag László a magával hozott inzulin 50, majd 30 E-es adagjainak intravénásan történt bevitelével vércukormérés nélkül – mivel arra a beteg súlyos állapota miatt nem volt idő – eszméletre térített egy két napja diabéteszes kómában lévő fiatal asszonyt. A megrázó eseményt Korányi professzor így írja le:
„A beteg eszméletre térésének első jelei a második dózis beadása után 20-25 perccel mutatkoztak. Megmozdult az ágyon fekvő jobb kar, ezt percek múlva követte a szempillák néhány másodpercnyi kinyitása és zárása. A várakozók – és a kezelést végző adjunktus – feszültsége a tetőpontra hágott. Újabb öt-tíz perc telt el, s ekkor bekövetkezett a csoda! A beteg – bár nehézségek árán – felült ágyában, megdörzsölte szemeit, bizonytalanul körülnézett, és halk, de jól érthető hangon megkérdezte: „Vizit van? Olyan sokan tetszenek lenni!” A kérdés jogos volt. A kórterem ugyanis zsúfolt volt érdeklődő orvosokkal, személyzettel. Mindannyian egy valódi csodát éltünk át! Szemünk láttára, egy közel három napon át kómában lévő beteg, az inzulin hatására visszanyerte eszméletét. A beteg röviddel később újra megszólalt. „Éhes vagyok” …Az adjunktus intésére mindnyájan elhagytuk a szobát. …Mindannyian eufóriás állapotba kerültünk. Bár orvosi lapokból s a napi sajtóból tudtunk az inzulin életmentő hatásáról, a szemünk előtt lejátszódott drámai javulás extázisba hozott valamennyiünket… Amikor újra felkereshettük a beteget, már nyoma sem volt nem sokkal korábbi válságos állapotának. Hófehér hálóingben, szépen megfésülve, mosolygós arccal feküdt frissen húzott ágyában. Az adjunktus örömmel mondta, hogy a második inzulinadag beadása után egy órával levett vércukoreredmény már „csak” 160 mg% (8,9 mmol/l) volt.”
(Folytatjuk)
Dr. Fövényi József
A cikk megjelenésének támogatója:
Utoljára módosítva: