Egyik olvasónk főszerkesztőnkhöz intézett levélben kért tanácsot az OmniPod inzulinpumpával kapcsolatban.
Lapunk elődje, a nyomtatásban megjelent Cukorbeteg Élet 2008/7-8. számában már röviden beszámoltunk erről, illetve az ilyen típusú inzulin infúziós pumpákról. A jelenleg Európában legelterjedtebb pumpákban a pumpa dugattyújától egy hosszabb-rövidebb (60-90 cm) műanyag infúziós szereléken keresztül jut el az inzulin a beadás helyére. Ennek az a hátránya, különösen a sokat mozgó kisgyermekeknél, hogy a szerelék bármibe beleakadhat, és a kanül kimozdulhat a helyéről és így nem jut a szervezetbe inzulin. A folyamatos bőralatti infúzió elvén működő pumpakezelésnél ez hamar veszélybe sodorhatja a beteget, hiszen nincs a bőr alatti szövetekben tartalék, „depó”, mint a hagyományos fecskendős vagy pen-es kezelésnél.
Az Amerikai Diabétesz Társaság 2008. évi kongresszusán mutatták be először azt az amerikai fejlesztésű készüléket, ami kiküszöböli az infúziós szerelék használatát. A kb. hosszában kettévágott tyúktojásnyi méretű és kagyló alakú szerkezet szinte bármelyik testrészen a bőrre ragasztható és magában foglalja az inzulin tartályt, az infúziós motort és az elektronikát valamint az automata kanül-belövő készüléket. Infúziós szerelék nincs, az inzulin közvetlenül a felragasztott pumpa alatti bőr alá kerül. A bázis és bólus adag beállítása (és a bólus beadása) távvezérléssel történik. A mintegy mobiltelefon méretű távirányító egyben vércukormérő készülék is. A pumpát fürdéskor sem kell levenni. Háromnaponként eltávolítandó és egy új készülékre cserélendő.
A gyártó számításai szerint – mivel maga az „eldobható készülék” ára csak töredéke a hagyományos pumpákénak és szerelék költség sincs – négy éves távlatban a költségek hasonlóak lehetnek (a betegbiztosító hozzájárulásától függően) a hagyományos pumpákéhoz.
Az amerikai Insulet cég által kifejlesztett OmniPod pumpa ma már számos európai országban is használatos, nálunk jelenleg nincs forgalomban. Az elmúlt években más cégek is kifejlesztettek hasonló típusú készülékeket, amelyek gyűjtőneve a szakirodalomban a „patch pump” („tapasz pumpa”). Arról is olvashattunk, hogy az OmniPod egyik, a 2-es típusú, inzulinrezisztens, nagy inzulin igényű páciensek számára továbbfejlesztett, újabb változatában az általánosan használatos inzulinnál (1 ml=100 egység) ötször töményebb (1ml=500 egység) inzulint terveznek használni.
A jelenleg használatos „tapaszpumpák” hátránya az, hogy egyikükhöz sem fejlesztettek ki a pumpával kombinálható, és velük egy rendszerben működő glükóz-érzékelőt.
Megjegyzés: Az Insulet a közelmúltban több tízezer pumpát visszahívott az előírtnál nagyobb arányú meghibásodás miatt. Valószínűleg a kanül belövő készülék hibásodott meg és a kanül nem került a megfelelő helyre a bőr alá. A „tapasz pumpáknál” a kanül nem látható, a pumpa eltakarja, ezért ez a hiba nehezebben vehető észre.
Megjelent: DiabFórum 2015/5. (24. oldal)
Lapunk elődje, a nyomtatásban megjelent Cukorbeteg Élet 2008/7-8. számában már röviden beszámoltunk erről, illetve az ilyen típusú inzulin infúziós pumpákról. A jelenleg Európában legelterjedtebb pumpákban a pumpa dugattyújától egy hosszabb-rövidebb (60-90 cm) műanyag infúziós szereléken keresztül jut el az inzulin a beadás helyére. Ennek az a hátránya, különösen a sokat mozgó kisgyermekeknél, hogy a szerelék bármibe beleakadhat, és a kanül kimozdulhat a helyéről és így nem jut a szervezetbe inzulin. A folyamatos bőralatti infúzió elvén működő pumpakezelésnél ez hamar veszélybe sodorhatja a beteget, hiszen nincs a bőr alatti szövetekben tartalék, „depó”, mint a hagyományos fecskendős vagy pen-es kezelésnél.
Az Amerikai Diabétesz Társaság 2008. évi kongresszusán mutatták be először azt az amerikai fejlesztésű készüléket, ami kiküszöböli az infúziós szerelék használatát. A kb. hosszában kettévágott tyúktojásnyi méretű és kagyló alakú szerkezet szinte bármelyik testrészen a bőrre ragasztható és magában foglalja az inzulin tartályt, az infúziós motort és az elektronikát valamint az automata kanül-belövő készüléket. Infúziós szerelék nincs, az inzulin közvetlenül a felragasztott pumpa alatti bőr alá kerül. A bázis és bólus adag beállítása (és a bólus beadása) távvezérléssel történik. A mintegy mobiltelefon méretű távirányító egyben vércukormérő készülék is. A pumpát fürdéskor sem kell levenni. Háromnaponként eltávolítandó és egy új készülékre cserélendő.
A gyártó számításai szerint – mivel maga az „eldobható készülék” ára csak töredéke a hagyományos pumpákénak és szerelék költség sincs – négy éves távlatban a költségek hasonlóak lehetnek (a betegbiztosító hozzájárulásától függően) a hagyományos pumpákéhoz.
Az amerikai Insulet cég által kifejlesztett OmniPod pumpa ma már számos európai országban is használatos, nálunk jelenleg nincs forgalomban. Az elmúlt években más cégek is kifejlesztettek hasonló típusú készülékeket, amelyek gyűjtőneve a szakirodalomban a „patch pump” („tapasz pumpa”). Arról is olvashattunk, hogy az OmniPod egyik, a 2-es típusú, inzulinrezisztens, nagy inzulin igényű páciensek számára továbbfejlesztett, újabb változatában az általánosan használatos inzulinnál (1 ml=100 egység) ötször töményebb (1ml=500 egység) inzulint terveznek használni.
A jelenleg használatos „tapaszpumpák” hátránya az, hogy egyikükhöz sem fejlesztettek ki a pumpával kombinálható, és velük egy rendszerben működő glükóz-érzékelőt.
Megjegyzés: Az Insulet a közelmúltban több tízezer pumpát visszahívott az előírtnál nagyobb arányú meghibásodás miatt. Valószínűleg a kanül belövő készülék hibásodott meg és a kanül nem került a megfelelő helyre a bőr alá. A „tapasz pumpáknál” a kanül nem látható, a pumpa eltakarja, ezért ez a hiba nehezebben vehető észre.
Megjelent: DiabFórum 2015/5. (24. oldal)