Valószínűleg sokan emlékeznek a 3 évvel ezelőtti problémára, amikor az OEP úgy döntött, hogy az ismételten 8% fölötti HbA1c szinttel rendelkező cukorbetegeknél csak akkor alkalmazhatók tovább a drága analóg inzulinok, ha a beteg az ár felét kifizeti. Ebből nagy felháborodás lett, de a diabétesz szakma elérte, hogy a rendelkezést úgy módosították, hogy az 1-es típusú cukorbetegekre ne, csupán a 2-es típusúakra vonatkozzon.
Ekkortájt 2-es típusú betegeim felét visszaállítottam humán inzulinokra. Nagy meglepetésemre a betegek több mint harmadánál a váltás anyagcsere javulást eredményezett és betegeim többsége később se akart visszaállni analóg inzulinokra. Számos hazai diabetológus azóta is harcot folytat, hangsúlyozva, hogy Európában nálunk a legalacsonyabb az analóg inzulinok alkalmazásának aránya – bár az inzulinokra fordított évi közel 30 milliárd forint jóval több, mint felét az analóg inzulinok teszik ki. Mint az alábbiakból kiderül, a kérdés nem csupán a hazai szakmai és laikus közvéleményt foglalkoztatja, osztja meg.
Az ADA júniusi bostoni konferenciáján két veterán diabetológus fejtette ki az analóg inzulinok alkalmazásával kapcsolatos véleményét pro és kontra. A minneapolisi Dr. Richard Bergenstal képviselte a pro-t, azaz az analóg inzulinok alkalmazása mellett érvelt. Érvelését azzal kezdte, hogy az inzulinkezelésre szoruló 2-es típusú cukorbetegek csupán 30%-a éri el a vércukor-céltartományokat, vagyis a 7% alatti HbA1c szintet. Az új analóg inzulinok e téren előrelépést jelentenek, pl. a még részben forgalomba se került extra hosszú hatású degludec ill. peglispro inzulinok hatása sokkal egyenletesebb és hatásuk sokkal kiszámíthatóbb, mint a jelenlegi bázisinzulinoké. Fontos érv mellettük a ritkább éjjeli súlyos hipoglikémia, melytől a betegek és családjaik egyaránt rettegnek. Bergenstal úgy véli, hogy a 2-es típusú cukorbetegek kórházi ápolására fordított 4 milliárd dollár csökkenthető lenne a kevesebb hipoglikémiát okozó ultra hosszú hatású bázisinzulinok alkalmazása esetén. Továbbá hangsúlyozta, hogy a betegek tapasztalatait mindig figyelembe kell venni. A betegek életminőség javulása is pénzt ér, melyet akár le is lehet vonni az inzulinok árából. A rugalmasság az injekciók időpontja szempontjából (az ultra rövid hatástartamú inzulinok esetében), a súlygyarapodás veszélyének csökkenése, a napi rutintevékenységet kevésbé zavaró volta, mind az új inzulin analógok alkalmazása mellett szólnak. Mindezt összegezve arra a következtetésre jut, hogy ha a jelenlegi inzulin árak alakulása nem változik, érdemes fontolóra venni, hogy egyre több 2-es típusú cukorbetegnél vezessék be az analóg inzulinok alkalmazását.
A kontra képviselőjeként Dr. David Nathan bostoni diabetológus professzor nyilvánított véleményt. Kifejtette, hogy a diabéteszes halálozásra vonatkozó vizsgálatokat csupán 1-es típusú diabéteszben végezték inzulin analógok alkalmazása mellett, míg 2-es típusú cukorbetegeknél humán NPH, ultralente és hagyományos gyorshatású inzulinok alkalmazásával. Ami a súlyos hipoglikémiák kérdését illeti, az 1-es típusú cukorbetegek inzulinkezelésének komoly problémája, viszont ritka a 2-es típusú cukorbetegeknél, az 1-es típusú betegekhez képest húszszor kevesebb, hasonló HbA1c szintek mellett. Ami az ultra gyorshatású inzulin-analógokat illeti, 2-es típusúak esetében jóval kisebb a jelentőségük, mivel inzulinkezelésük főként a hosszú hatású bázis inzulinokon alapul.
Ezek után Nathan feltette a kérdést: miért fizessenek a 2-es típusú cukorbetegek háromszor annyit a glargin inzulinért, mint az NPH készítményekért, ha a komoly hipoglikémiák ritkák, ezért mindegy milyen bázis inzulint használnak. Szerinte a súlyos hipoglikémiákkal való fenyegetés nem szolgál mást, mint valamelyik inzulin favorizálására irányuló törekvést, hasonlóan az inhalációs inzulinokhoz.
Végül a New England Comparative Effectiveness Public Advisory Council-ra (a készítmények hatásosságának összehasonlításával foglalkozó tanács) hivatkozott, mely arra a következtetésre jutott, hogy az NPH inzulin ugyanolyan hatásos vércukorcsökkentésben, mint az új bázis inzulinanalógok. Miután az USA-ban a 2-es típusú cukorbetegek 80%-a analóg inzulinokat kap, a háromszor olcsóbb NPH inzulinok használatával jelentős költségeket takaríthatnának meg.
A referáló véleménye: mind az analóg, mind a hagyományos inzulinoknak helye van a cukorbetegek kezelésében. Az előbbiek alig nélkülözhetők 1-es típusúaknál. Tapasztalat, rendszeres vércukormérés, ismételt betegoktatás, lelkiismeretes gondozás az, amire elsősorban szüksége van a 2-es típusú cukorbetegeknek és ehhez képest életminőségük és anyagcsere állapotuk szempontjából többnyire mellékes, hogy humán vagy analóg inzulinokat használnak, viszont nem közömbös az OEP szűkös büdzséje szempontjából.
(Forrás: Medscape, 2015. július 9.)
Megjelent: DiabFórum 2015/4. (36. oldal)
Ekkortájt 2-es típusú betegeim felét visszaállítottam humán inzulinokra. Nagy meglepetésemre a betegek több mint harmadánál a váltás anyagcsere javulást eredményezett és betegeim többsége később se akart visszaállni analóg inzulinokra. Számos hazai diabetológus azóta is harcot folytat, hangsúlyozva, hogy Európában nálunk a legalacsonyabb az analóg inzulinok alkalmazásának aránya – bár az inzulinokra fordított évi közel 30 milliárd forint jóval több, mint felét az analóg inzulinok teszik ki. Mint az alábbiakból kiderül, a kérdés nem csupán a hazai szakmai és laikus közvéleményt foglalkoztatja, osztja meg.
Az ADA júniusi bostoni konferenciáján két veterán diabetológus fejtette ki az analóg inzulinok alkalmazásával kapcsolatos véleményét pro és kontra. A minneapolisi Dr. Richard Bergenstal képviselte a pro-t, azaz az analóg inzulinok alkalmazása mellett érvelt. Érvelését azzal kezdte, hogy az inzulinkezelésre szoruló 2-es típusú cukorbetegek csupán 30%-a éri el a vércukor-céltartományokat, vagyis a 7% alatti HbA1c szintet. Az új analóg inzulinok e téren előrelépést jelentenek, pl. a még részben forgalomba se került extra hosszú hatású degludec ill. peglispro inzulinok hatása sokkal egyenletesebb és hatásuk sokkal kiszámíthatóbb, mint a jelenlegi bázisinzulinoké. Fontos érv mellettük a ritkább éjjeli súlyos hipoglikémia, melytől a betegek és családjaik egyaránt rettegnek. Bergenstal úgy véli, hogy a 2-es típusú cukorbetegek kórházi ápolására fordított 4 milliárd dollár csökkenthető lenne a kevesebb hipoglikémiát okozó ultra hosszú hatású bázisinzulinok alkalmazása esetén. Továbbá hangsúlyozta, hogy a betegek tapasztalatait mindig figyelembe kell venni. A betegek életminőség javulása is pénzt ér, melyet akár le is lehet vonni az inzulinok árából. A rugalmasság az injekciók időpontja szempontjából (az ultra rövid hatástartamú inzulinok esetében), a súlygyarapodás veszélyének csökkenése, a napi rutintevékenységet kevésbé zavaró volta, mind az új inzulin analógok alkalmazása mellett szólnak. Mindezt összegezve arra a következtetésre jut, hogy ha a jelenlegi inzulin árak alakulása nem változik, érdemes fontolóra venni, hogy egyre több 2-es típusú cukorbetegnél vezessék be az analóg inzulinok alkalmazását.
A kontra képviselőjeként Dr. David Nathan bostoni diabetológus professzor nyilvánított véleményt. Kifejtette, hogy a diabéteszes halálozásra vonatkozó vizsgálatokat csupán 1-es típusú diabéteszben végezték inzulin analógok alkalmazása mellett, míg 2-es típusú cukorbetegeknél humán NPH, ultralente és hagyományos gyorshatású inzulinok alkalmazásával. Ami a súlyos hipoglikémiák kérdését illeti, az 1-es típusú cukorbetegek inzulinkezelésének komoly problémája, viszont ritka a 2-es típusú cukorbetegeknél, az 1-es típusú betegekhez képest húszszor kevesebb, hasonló HbA1c szintek mellett. Ami az ultra gyorshatású inzulin-analógokat illeti, 2-es típusúak esetében jóval kisebb a jelentőségük, mivel inzulinkezelésük főként a hosszú hatású bázis inzulinokon alapul.
Ezek után Nathan feltette a kérdést: miért fizessenek a 2-es típusú cukorbetegek háromszor annyit a glargin inzulinért, mint az NPH készítményekért, ha a komoly hipoglikémiák ritkák, ezért mindegy milyen bázis inzulint használnak. Szerinte a súlyos hipoglikémiákkal való fenyegetés nem szolgál mást, mint valamelyik inzulin favorizálására irányuló törekvést, hasonlóan az inhalációs inzulinokhoz.
Végül a New England Comparative Effectiveness Public Advisory Council-ra (a készítmények hatásosságának összehasonlításával foglalkozó tanács) hivatkozott, mely arra a következtetésre jutott, hogy az NPH inzulin ugyanolyan hatásos vércukorcsökkentésben, mint az új bázis inzulinanalógok. Miután az USA-ban a 2-es típusú cukorbetegek 80%-a analóg inzulinokat kap, a háromszor olcsóbb NPH inzulinok használatával jelentős költségeket takaríthatnának meg.
A referáló véleménye: mind az analóg, mind a hagyományos inzulinoknak helye van a cukorbetegek kezelésében. Az előbbiek alig nélkülözhetők 1-es típusúaknál. Tapasztalat, rendszeres vércukormérés, ismételt betegoktatás, lelkiismeretes gondozás az, amire elsősorban szüksége van a 2-es típusú cukorbetegeknek és ehhez képest életminőségük és anyagcsere állapotuk szempontjából többnyire mellékes, hogy humán vagy analóg inzulinokat használnak, viszont nem közömbös az OEP szűkös büdzséje szempontjából.
(Forrás: Medscape, 2015. július 9.)
Megjelent: DiabFórum 2015/4. (36. oldal)