Képzeljétek el, tegnap kimentünk a Margitszigetre, sétáltunk, voltunk a játszón, nézegettük, mennyire megnőtt a Duna vízszintje. Van az a futószalag, körben a sziget körül, mondjuk Daninak, hogy ezen akár körül lehet futni az egész szigetet, így ha elkezdene rajta futni, előbb utóbb visszaérne hozzánk újra. Mondja, hogy fut egyet. Gondoltuk, elfut egy kis darabon, aztán visszafordul. De ő csak fut-fut, és mikor már vagy száz méterre eltávolodott, kezdtük idegesek lenni, hogy mégis, hova szalad már, miért nem jön vissza? Én elkezdtem gyalogolni és futni utána. (A párom egy focisérülés miatt épp nincs olyan állapotban, hogy futni tudna.) Olyan messze volt, hogy többnyire csak egy kis kék pont látszódott belőle, valahol a látóhatár szélén, ráadásul, ahogy kanyarodott az út, teljesen elvesztettem szem elől. Lehet, hogy hülyeség, de komolyan bepánikoltam, hogy most mi lesz, hogy állítom meg, hova a francba fut, és meddig, és mit csinál, ha ő is észreveszi, hogy nem vagyunk sehol... Végül, egy biciklis srácot, aki abba az irányba ment, megkértem, hogy ha lát egy hétéves kék ruhás kisfiút, szóljon rá, hogy álljon már meg, várjon meg, vagy forduljon vissza. Szerencsére így meglett a kis Forest Gump, de még most is elszorul a szívem, ha rágondolok erre a kalandra. Valószínűleg, komolyan vette, amit mi viccnek szántunk, hogy körülfutja a szigetet, nyilván nem tudja, mekkora távolság is az valójában... Egyébként hihetetlen, de szerintem vagy másfél kilométert rohant. Beletelt egy fél órába, mire visszaértünk oda, ahonnan indultunk.
Mindenesetre, tanultunk az esetből, a pumpatáskában ezentúl mindig ott lesz a telefonszámunk, arra az esetre, ha bárhol elveszítenénk egymást. Illetve némi futóedzés nekünk sem ártana, ha tartani akarjuk vele a lépést
