Kedvenc irodalmi idézete(i)m...
- Téma inditó nofre
- Kezdés dátuma
Ha majd átölelsz...
Ha majd átölelsz
És én átölellek...
Akkor,
A világtól
Nagyon távol
Egy ölelésnyi térben
Szememmel szemednek
Kezemmel kezednek
Hadd mondjam
Először én...
Mert ezért születtem
Tanultam beszélni
Csak ezért tudtam
Remélni.
Kérlek, engedd meg
Először hadd mondjam én...
Szeretlek.
Ha majd átölelsz
És én átölellek...
Akkor,
A világtól
Nagyon távol
Egy ölelésnyi térben
Szememmel szemednek
Kezemmel kezednek
Hadd mondjam
Először én...
Mert ezért születtem
Tanultam beszélni
Csak ezért tudtam
Remélni.
Kérlek, engedd meg
Először hadd mondjam én...
Szeretlek.
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD style="PADDING-BOTTOM: 6px" class=idezet colSpan=3 align=middle>Álom
Valamikor, egyszer régen,
Egy angyal sírt, fent az égen.
Szeme fénylett, mint a csillag,
Könnye lángolt, mint a nap.
Lent a földön heves szél fújt,
Fákat döntött, mindent dúlt.
Felkapott az port és követ,
Virágszálat, falevelet.
Felhők mögött ott az angyal,
Könnye leáll, szépen lassan.
Arcán mosoly kerül elő,
De még egy könnycsepp lejő`.
Áthatol az felhőn, szélen,
Követ kerül, port teper.
Helyet kap egy fa levélen,
És szél szárnyán útra kel.
Repül gyorsan, mint a madár,
Büszke levél, könny a hátán.
Messze, messze szép szivárvány,
A szürke égen csoda látvány.
Lassan, lassan leáll a szél,
A vihar se tombol már,
A levelecske előtted földet ér,
És utasa mosolyog rád.
A markodba fogod a levelet,
A könnycseppre rakod ujjad.
És a szívedből jött lehelet,
A csepp könnynek, életet ad.
Bárcsak lennék angyal könnye,
És tartanál markodba.
Ajkad belém is életet lehelne,
És ujjad kerülne arcomra.
Bárcsak lennék falevél,
Szeleknek utasa.
Mindig te lennél a cél,
Szívemnek iránya. </TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle>Györkös Ferenc</TD></TR></TBODY></TABLE>
Valamikor, egyszer régen,
Egy angyal sírt, fent az égen.
Szeme fénylett, mint a csillag,
Könnye lángolt, mint a nap.
Lent a földön heves szél fújt,
Fákat döntött, mindent dúlt.
Felkapott az port és követ,
Virágszálat, falevelet.
Felhők mögött ott az angyal,
Könnye leáll, szépen lassan.
Arcán mosoly kerül elő,
De még egy könnycsepp lejő`.
Áthatol az felhőn, szélen,
Követ kerül, port teper.
Helyet kap egy fa levélen,
És szél szárnyán útra kel.
Repül gyorsan, mint a madár,
Büszke levél, könny a hátán.
Messze, messze szép szivárvány,
A szürke égen csoda látvány.
Lassan, lassan leáll a szél,
A vihar se tombol már,
A levelecske előtted földet ér,
És utasa mosolyog rád.
A markodba fogod a levelet,
A könnycseppre rakod ujjad.
És a szívedből jött lehelet,
A csepp könnynek, életet ad.
Bárcsak lennék angyal könnye,
És tartanál markodba.
Ajkad belém is életet lehelne,
És ujjad kerülne arcomra.
Bárcsak lennék falevél,
Szeleknek utasa.
Mindig te lennél a cél,
Szívemnek iránya. </TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle>Györkös Ferenc</TD></TR></TBODY></TABLE>
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD class=csakidezet align=middle colSpan=3>Azóta szüntelen
őt látom mindenhol.
Meredten nézek a távolba,
otthonom kőpokol,
szilánkos mennyország.
Folyékony, torz tükör
szentjánosbogarak
fényében tündököl.</TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle>Quimby</TD></TR></TBODY></TABLE>
őt látom mindenhol.
Meredten nézek a távolba,
otthonom kőpokol,
szilánkos mennyország.
Folyékony, torz tükör
szentjánosbogarak
fényében tündököl.</TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle>Quimby</TD></TR></TBODY></TABLE>
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD class=csakidezet align=middle colSpan=3>Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az övé is nyitva, s az arcomat bámulja. Sosem értettem, miért néz így rám. Mintha én lennék a főnyeremény, nem pedig az őrületesen szerencsés nyertes.</TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle>Stephenie Meyer</TD></TR></TBODY></TABLE>
blaci
Őstag
Bohóc...
Öreg Bohóc áll a porond közepén.
Szomorkodik, két szeme a könnytől ég.
"Ne sírj, Bohóc!" - kiáltják az emberek.
"Szép az élet! Szomorkodni nem lehet!"
De a Bohóc nem hallja e szavakat,
Sír, kesereg de nem mondja, hogy mi miatt.
Két szeméből a könny egyre csak pereg,
Nézik, nézik, de nem értik az emberek.
A közönségből előlép egy kisgyerek,
Porondra lép, a Bohóchoz odamegy.
"Miért sírsz, Bohóc?" - kérdezi, és odalép,
"Ne sírj, Bohóc! Hisz az élet csodaszép!"
A Bohóc a könnyes szemét megtörli,
Alig látja, hisz a gyermek oly pici.
"Ne sírj, Bohóc! Inkább játszd a szereped,
Az előadást várják már a gyerekek!"
"Nincsen kedvem, nem tudok már játszani.
Öreg vagyok, úgy el tudok fáradni"
"Kérlek, Bohóc, játssz nekünk egy szerepet,
Hiszen tudod, imádnak a gyerekek!
S a közönség is várja már a műsorod,
Rajta, Bohóc! Itt az idő, tedd dolgod!"
Az Öreg Bohóc nem mozdítja a fejét,
Néz a földre, hol jegyek vannak szerteszét.
"Játsszál, Bohóc!" - hangzik fel a dicshimnusz:
"Bohóc nélkül nem is cirkusz a Cirkusz!"
Zsebéből egy kis trombitát vesz elő,
De kezéből kiszáll minden volt erő.
Hiába fújja, néma marad hangszere,
Erőlködve nem szólal meg a zene.
A közönség tombol, hogy ez hogy lehet?
Ha nincsen játék, miért fizették a jegyet?
Az öreg Bohóc képtelen már játszani,
Leül a földre, és nagyon elkezd zokogni.
Ám a gyerek nem hagy békét mellette,
A kezéből a trombitát kivette.
"Na, Te Bohóc, ha nem vagy képes játszani,
Én fogok majd Tehelyetted zenélni."
A közönség téblábol: "Ez hogy lehet?
A bohóc helyett hogyan játszhat egy gyerek?"
Ám hirtelen megszólalt a trombita,
Mint az éjben az ébresztő harsona.
Néz a bohóc a gyerekre csendesen,
"Játszok Neked, hogy rossz kedved ne legyen."
Újra megint megszólal a trombita,
S végre látszik a vén Bohóc mosolya!
"Látod, Bohóc? Tapsolnak az emberek!
Játszani kell Neked is a szereped!"
Zsebébe nyúl, és egy másik hangszert vesz elő,
S átnyújtja a Bohócnak, hogy játsszon ő!
Sír a Bohóc, hogy egyedül már nem megy,
"Nem bánom, ha kell, játszom én Veled!
De aztán fújd, és abba ne hagyd a zenét!
Gondolj arra, hogy szép az élet, csodaszép!"
Mezo forte-n kezd a gyerek játszani,
S piano-ban a Bohóc is elkezdi.
"Hangosabban!" - kiáltják az emberek.
"A bohóc zenét így hallani nem lehet!"
A Bohóc jobban megfújja a trombitát,
S végre újra hallani a harsonát.
Tapsol, tombol, ujjong már a közönség!
"Végre játszik! Újra játssza a zenét!"
A vén Bohóc mosolyog a gyerekre,
"Megmentettél!" - szólal meg nevetve.
"Ugyan, dehogy!" - válaszol a kisgyerek.
"Te is tudod, hogy szomorkodni nem lehet.
Te jöttél rá, hogy játszanod kell a zenét,
Nézzél csak szét! Tapsvihar vár szerteszét!
Te jöttél rá, hogy nem szabad szomorkodni,
S lám, kedved lett újra zenéd játszani."
Ismét könnyes lett a Bohóc két szeme,
De most az örömtől lett sírós a kedve!
"Köszönöm, hogy jöttél nekem zenélni,
Megmutattad, hogy érdemes még élni!
Kérlek Téged, sose hagyjál magamra,
Zenélj velem, így szebb az élet dallama!
Játsszunk együtt a cirkusznak porondján,
A közönség is hadd legyen boldog már."
"Jól van Bohóc" - válaszol a kisgyerek.
"De jegyezd meg: szomorkodni nem lehet!
Ne sírj többé, inkább használd hangszered!
Szép az élet, szomorkodni nem lehet!"
/Szőllősi Judit – Bohóc…/
Öreg Bohóc áll a porond közepén.
Szomorkodik, két szeme a könnytől ég.
"Ne sírj, Bohóc!" - kiáltják az emberek.
"Szép az élet! Szomorkodni nem lehet!"
De a Bohóc nem hallja e szavakat,
Sír, kesereg de nem mondja, hogy mi miatt.
Két szeméből a könny egyre csak pereg,
Nézik, nézik, de nem értik az emberek.
A közönségből előlép egy kisgyerek,
Porondra lép, a Bohóchoz odamegy.
"Miért sírsz, Bohóc?" - kérdezi, és odalép,
"Ne sírj, Bohóc! Hisz az élet csodaszép!"
A Bohóc a könnyes szemét megtörli,
Alig látja, hisz a gyermek oly pici.
"Ne sírj, Bohóc! Inkább játszd a szereped,
Az előadást várják már a gyerekek!"
"Nincsen kedvem, nem tudok már játszani.
Öreg vagyok, úgy el tudok fáradni"
"Kérlek, Bohóc, játssz nekünk egy szerepet,
Hiszen tudod, imádnak a gyerekek!
S a közönség is várja már a műsorod,
Rajta, Bohóc! Itt az idő, tedd dolgod!"
Az Öreg Bohóc nem mozdítja a fejét,
Néz a földre, hol jegyek vannak szerteszét.
"Játsszál, Bohóc!" - hangzik fel a dicshimnusz:
"Bohóc nélkül nem is cirkusz a Cirkusz!"
Zsebéből egy kis trombitát vesz elő,
De kezéből kiszáll minden volt erő.
Hiába fújja, néma marad hangszere,
Erőlködve nem szólal meg a zene.
A közönség tombol, hogy ez hogy lehet?
Ha nincsen játék, miért fizették a jegyet?
Az öreg Bohóc képtelen már játszani,
Leül a földre, és nagyon elkezd zokogni.
Ám a gyerek nem hagy békét mellette,
A kezéből a trombitát kivette.
"Na, Te Bohóc, ha nem vagy képes játszani,
Én fogok majd Tehelyetted zenélni."
A közönség téblábol: "Ez hogy lehet?
A bohóc helyett hogyan játszhat egy gyerek?"
Ám hirtelen megszólalt a trombita,
Mint az éjben az ébresztő harsona.
Néz a bohóc a gyerekre csendesen,
"Játszok Neked, hogy rossz kedved ne legyen."
Újra megint megszólal a trombita,
S végre látszik a vén Bohóc mosolya!
"Látod, Bohóc? Tapsolnak az emberek!
Játszani kell Neked is a szereped!"
Zsebébe nyúl, és egy másik hangszert vesz elő,
S átnyújtja a Bohócnak, hogy játsszon ő!
Sír a Bohóc, hogy egyedül már nem megy,
"Nem bánom, ha kell, játszom én Veled!
De aztán fújd, és abba ne hagyd a zenét!
Gondolj arra, hogy szép az élet, csodaszép!"
Mezo forte-n kezd a gyerek játszani,
S piano-ban a Bohóc is elkezdi.
"Hangosabban!" - kiáltják az emberek.
"A bohóc zenét így hallani nem lehet!"
A Bohóc jobban megfújja a trombitát,
S végre újra hallani a harsonát.
Tapsol, tombol, ujjong már a közönség!
"Végre játszik! Újra játssza a zenét!"
A vén Bohóc mosolyog a gyerekre,
"Megmentettél!" - szólal meg nevetve.
"Ugyan, dehogy!" - válaszol a kisgyerek.
"Te is tudod, hogy szomorkodni nem lehet.
Te jöttél rá, hogy játszanod kell a zenét,
Nézzél csak szét! Tapsvihar vár szerteszét!
Te jöttél rá, hogy nem szabad szomorkodni,
S lám, kedved lett újra zenéd játszani."
Ismét könnyes lett a Bohóc két szeme,
De most az örömtől lett sírós a kedve!
"Köszönöm, hogy jöttél nekem zenélni,
Megmutattad, hogy érdemes még élni!
Kérlek Téged, sose hagyjál magamra,
Zenélj velem, így szebb az élet dallama!
Játsszunk együtt a cirkusznak porondján,
A közönség is hadd legyen boldog már."
"Jól van Bohóc" - válaszol a kisgyerek.
"De jegyezd meg: szomorkodni nem lehet!
Ne sírj többé, inkább használd hangszered!
Szép az élet, szomorkodni nem lehet!"
/Szőllősi Judit – Bohóc…/
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD style="PADDING-BOTTOM: 6px" class=idezet colSpan=3 align=middle>Nem látlak, de bennem élsz...
Már idejét se tudom, mikor láttalak...
a napok, hetek, hónapok peregnek...
már nem tudom, mikor ért kábulat,
mikor ért sugara szép szemednek.
Már időben oly távol van, mikor öleltél...
az órák röpülnek, számolatlanul...
már csak emlék, hogy engem szerettél,
s én pihegtem karodban szótlanul.
De szívemben minden veled töltött idő
él, lüktet, benne minden dobbanásban...
minden megélt perc egy szép jövő
képét vetíti nekem a napsugárban.
Karod minden ölelése nekem erőt
adott, mit boldogan szívtam magamba...
s most kitárt szívvel várom az eljövendőt,
mert te hitet adtál nekem, önmagamba.
S bár idejét sem tudom, mikor láttalak,
szemem előtt mindig ott él kedves arcod.
Lehunyt szemem és pilláim alatt
naponta látom és érzem meleg mosolyod! </TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle>Csontos Gabriella
</TD></TR></TBODY></TABLE>
Már idejét se tudom, mikor láttalak...
a napok, hetek, hónapok peregnek...
már nem tudom, mikor ért kábulat,
mikor ért sugara szép szemednek.
Már időben oly távol van, mikor öleltél...
az órák röpülnek, számolatlanul...
már csak emlék, hogy engem szerettél,
s én pihegtem karodban szótlanul.
De szívemben minden veled töltött idő
él, lüktet, benne minden dobbanásban...
minden megélt perc egy szép jövő
képét vetíti nekem a napsugárban.
Karod minden ölelése nekem erőt
adott, mit boldogan szívtam magamba...
s most kitárt szívvel várom az eljövendőt,
mert te hitet adtál nekem, önmagamba.
S bár idejét sem tudom, mikor láttalak,
szemem előtt mindig ott él kedves arcod.
Lehunyt szemem és pilláim alatt
naponta látom és érzem meleg mosolyod! </TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle>Csontos Gabriella
</TD></TR></TBODY></TABLE>
Aki szeretetben él, nem büszke, nem akar másokon uralkodni, nem halljátok soha, hogy hibáztatna, vagy gúnyolna másokat. Nem kutat mások szándékai felől, nem hiszi azt, hogy ő jobban cselekszik, mint mások, és soha nem tartja többre magát embertársainál. Aki szeret, az amennyire csak lehet, elkerüli, hogy fájdalmat okozzon.”(V.Szt.János)
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD class=csakidezet align=middle colSpan=3>Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek... De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.</TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle>Szurovecz Kitti</TD></TR></TBODY></TABLE>
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR height=60><TD class=brake vAlign=bottom align=left>
</TD><TD class=brake align=middle>
</TD></TR><TR><TD class=csakidezet align=middle colSpan=3>A bánat, gondolta, olyan, mint egy szikla az óceán partján. Ha az ember elalszik, akkor beáll a dagály, és hoz némi enyhülést. Igen, az álom a dagályhoz hasonlít: elborítja a fájdalom szikláját. De ha az ember fölébred, a dagály visszahúzódik, és nemsokára ismét felbukkan a szikla, a kagylók lepte, elvitathatatlan valóság, és ott is marad örökre, legalábbis addig, amíg az Isten ki nem mozdítja a helyéről.</TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle>Stephen King</TD></TR></TBODY></TABLE>
</TD><TD class=brake align=middle>
Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte elött,
Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelött.
Ha halgatsz, én is hallgatok,
nézlek, s beszivom illatod.
Ha beszélsz, iszom szavaid,
figyelem ajkad és kezed mozdulatait.
Ha hozzád bujok, veled biztonságba vagyok:
Ha szeretsz, nem kell ugy tennem, mint a nagyok;
lehetek az aki vagyok.
Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelött.
Ha halgatsz, én is hallgatok,
nézlek, s beszivom illatod.
Ha beszélsz, iszom szavaid,
figyelem ajkad és kezed mozdulatait.
Ha hozzád bujok, veled biztonságba vagyok:
Ha szeretsz, nem kell ugy tennem, mint a nagyok;
lehetek az aki vagyok.
Szívemben szövődik halk ima,
Szeretnék napsugár lenni ma.
Átszállni messze a föld felett,
Napfénnyel fonni be kertedet.
Nyíló virágra rálehelni,
Illattal, színnel eggyé lenni.
Beolvadni a nagy világba,
Szerény árva szép kis virágba.
Kedvedet esdőn addig keresném,
Amíg letépnél egy csendes estén.
Fájó viráglelkem felújjongna,
Oda tennél az asztalodra.
S amit sorsom meg nem ád,
Boldog lennék egy éjen át.
Imába foglalnám a neved,
Vigyáznék álmaid felett.
S reggel, ha virágod öntözöd,
Meghalnék kis kezeid között.
Szeretnék napsugár lenni ma.
Átszállni messze a föld felett,
Napfénnyel fonni be kertedet.
Nyíló virágra rálehelni,
Illattal, színnel eggyé lenni.
Beolvadni a nagy világba,
Szerény árva szép kis virágba.
Kedvedet esdőn addig keresném,
Amíg letépnél egy csendes estén.
Fájó viráglelkem felújjongna,
Oda tennél az asztalodra.
S amit sorsom meg nem ád,
Boldog lennék egy éjen át.
Imába foglalnám a neved,
Vigyáznék álmaid felett.
S reggel, ha virágod öntözöd,
Meghalnék kis kezeid között.
Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond.
Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen.(
)
Emily Brontë
Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen.(
)Emily Brontë