Márai Sándor: Füves könyv
A másodperc,amikor igazán szeretünk,életünk egyetlen valóságos pillanata.
A legmélyebb félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk.
A legmélyebb félelmünk,hogy végtelenül erősek vagyunk.
Nem a sötétség,hanem a fény, amely belőlünk árad az,amely a leginkább megfélemlít minket.Megkérdezzük magunkat: ki vagyok én,hogy briliáns, gyönyörű,tehetséges,és fantasztikus legyek?Tulajdonképpen,mi az ami Te NEM vagy?Isten teremtménye vagy.Az,hogy kicsiben játszol, nem szolgálja a világot.Semmi megvilágosult nincs abban,hogy összezsugorítod magad,hogy az emberek ne érezzék gyengének magukat körülötted.Mindannyiunknak ragyognunk kellene,ahogy a gyermekek is ragyognak.Erre születtünk.Nemcsak néhányunkban,mindenkiben ott van.És ahogy hagyjuk saját fényünket tündökölni,tudatlanul adunk engedélyt másoknak,hogy ugyanezt tegyék.Ahogy felszabadulunk a saját félelmeinktől,a jelenlétünk automatikusan felszabadít másokat is.
A dolgokat meg kell várni.
Megvárni,egy angyal,és egy szent türelmével,amíg a dolgok-emberek,eszmék,helyzetek,melyek hozzád tartoznak,eljutnak hozzád.Egyetlen lépést sem sietni feléjük,egyetlen mozdulattal,szóval sem siettetni közeledtüket.Mert bizonyos emberek,eszmék,helyzetek,melyek életedhez, jellemedhez,világi,és szellemi sorsodhoz tartoznak,állandóan útban vannak feléd.Férfiak.Nők.Barátságok.Megismerések,igazságok.Mind feléd tart,lassú hömpölygéssel,s találkoznotok kell egy napon.De te ne kapkodj,ne siettesd útjukat és közeledésüket.Ha nagyon sietsz feléjük,elkerülheted azt,ami fontos és személyesen a tiéd. Várj,nagy erővel,figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.
