Babázhatok

[lizzi]

én az utóbbi pár hétben jól alszom szerencsére,az alacsonyra felébredek ,a magasra nem mindig
én nagyon hálás vagyok az Istennek ,hogy Karola jó alvó és hagy aludni mert én is zizi vagyok ha nem alszom ki magam és a cukrom az meg katasztrófa olyankor...

 

[kmolli]

ez így van ,hetek óta küzdök ezekkel a gondolatokkal és egyre jobban akarom ,de azt hiszem nem szabad!!!

Erről az jutott az eszembe, hogy milyen jó nekem, mert rám biztosan senki sem irigy A jó oldalát nézem a dolgoknak

 

[kmolli]

én az utóbbi pár hétben jól alszom szerencsére,az alacsonyra felébredek ,a magasra nem mindig
én nagyon hálás vagyok az Istennek ,hogy Karola jó alvó és hagy aludni mert én is zizi vagyok ha nem alszom ki magam és a cukrom az meg katasztrófa olyankor...

Szerintem nálunk túl pici szobában vannank ketten, mert ha egyedül vannak valami miatt, mindketten jól alszanak... biztosan kevés a levegőjük vagy nemtom, de egyértelmű az összefüggés, ha egyik gyerek nincs itthon, a másik mélyen és sokat alszik egyben...

 

[tubi]

szerintem az egész "mennyire zavar a cukorbetegség az életemben"-dolog attól is függ, hogy az illető mire vágyik., hogy él, mennyit pakol bele az életébe. én pl. feladtam a "tökéletes" cukrokat a 20-as éveim elején, mert utazni akartam. Ez teljesen normális vágy egy ilyen korú embernek és úgy adódott, hogy tehettem is, bár nem sokat és nem messzire. De az utazásokkor pl. nem egyedül voltam és társaságban nem mindig megoldható, hogy mindenki rám várjon, hozzám igazodjon, hogy cukrot mérjek, aztán dőljön el, hogy tudok-e akkor enni, amikor mindenki más. Volt, hogy nem is voltak megfelelő körülmények, kaja, akkor és amikor kellett volna. Sztem egy diabdoki az ilyen helyzeteket alapból kizárja és felelőtlennek tartja, hogy valaki vulkántúrázzon (konkrétan annyira behípóztam lefelé, hogy fél csomag szőlőcukor sem ért semmit!!!), vagy 3 hétig az erdőben éljen (terepgyakorlat). Ezek nem cukrosoknak való szituk. Ezt csak azért írom le, mert ezer ilyen volt az életemben és akkor azt mondtam, hogy bevállalom, ha emiatt 2 évvel kevesebbet éltem, de ezeket meg kellett élni.
A sportolás ugyanez, a mai napig az edzések előtt fel kell vigyem 10 fölé, különben végig hípózom és állandóan ice tea-t kell innom, amivel meg sportolni nem lehet. A sport is "kell", ha nem sportolnék, bediliznék (ki lett próbálva, sérülés és terhesség miatti nem sportolás alatt nagyon nehezen voltam elviselhető - még magamnak is ).
És ugye ott a munka. Az én szakterületemen egyszerűen nem lehet nyugodt munkát végezni, állandó utazgatások, hajnali kelések és hazaérések, auditok, amik során nincs lehetőség akkor mérni, enni, stb., amikor kellene. Ez még OK gyerek nélkül, de azért most már meg kell gondolnom, mert Ricsinek az átlagnál is nagyobb szüksége lesz a mi támogatásunkra, tehát a saját egészségünk elsődleges.
Ha nem is próbáltam, azért látom, milyen nemcukrosan nemcukros gyereket nevelni, nagy különbség ám!

 

[mantanya]

Most, hogy írtad, hogy csak 12 éve vagy cukros, már értem, hogy miért gondolkozol a 4. babán! Asszem, te fiatalabb vagy nálam is, ugye? Háti gen, nem egyszerű, olyasmi ez az én meglátásom szerint, mintha éppen a határon lennél, hogy kockáztatsz már vagy még pont nem. Ezt neked kell tudnod, mert el tudom képzelni, hogy még pont beleférne még egy baba az életedbe, de ha sokat vársz, akkor már nem, de azt meg szintén neked kell mérlegelned, hogy pl mi lenne, ha az egyik cukros lenne? Akkor is meg tudnád-e oldani, hogy legyen még éppen elég időd magadra? Ezt csak te tudod és ne is hagyd magad befolyásolni. Látod, miket írunk mi, akiknek már van valami gondjuk, akik régi cukrosok vagyunk, van előtted tapasztalat már, ez biztosan segít a döntésben. Az anyagiakat sajnálom, de én ebben vagyok nagyon pozitív , szerintem ez az, amit ha nagyon akar az ember és egészséges (a férjedre gondolok), akkor nem lesz gond! Ebben is az egészség az egyetlen korlát. Mert amíg egészség van, mindig meg lehet oldani az anyagiakat.

Sokkal fiatalabb nem vagyok (33), talán csak annyi az "előnyöm", hogy "csak" 12 éve vagyok cukros. Igen, nagyon nehéz dönteni... Nagyon szeretnénk, de az anyagiak és a cukor miatt most megint kicsit megtorpantam. Pedig igen, "most vagy soha" érzésem van... És légyszi ne keserítsetek el, hogy ennyire rossz lesz/lehet a helyzet Mindig van kiút, fel e fejjel, mindig talpra kell állni... Egyszerűen muszáj...

És igen, az irigység... Ezt talán már én is írtam valahol, hogy annyira "dühös" vagyok, mikor valaki "felhőtlenül" viheti végig a terhességet... Rettentően irigylem, mert nem tudja, hogy azok a reggeli rosszullétek, a gyomorsav, némi kis lábdagadás: nekem/nekünk csupán ennyi probléma maga lenne a mennyország. Véletlenül teherbe esni, "nem gondolni" a szövődményekre (jó, persze az egészéges kismama is parázik azért), boldogan és kacagva kismamának lenni: ezek olyan dolgok, amiket igazán én sem éltem át. És mindig arra gondoltam, ha én egyszer, csak úgy, véletlenül, bármikor, spontán, kisujjból terhes lehetnék!!!!! De nekünk ezért is meg kell "szenvedni", de talán ezért egy kicsit jobban is tudjuk a gyerkőcöket értékelni... Még úgy érzem, van talán egy fél évem, addig kell döntenem...

És talán azoknak, akiknek a gyerekkel van probléma, sokkal nehezebb... Mert magadat ellátod, esetleg félreteszed, de ha a gyerekkel van probléma, azon szerintem soha nem lehet túl lenni.. Szerencsére nem tudom és remélem soha nem fogom megtudni. De "beteg" gyereket látni mindig fáj, ha a sajátodról van szó, akkor az maga lehet a pokol...

Cukor: érdekes, mert az elmúlt két napban nekem is volt 2x is 12-es cukrom... Szerintem játszik az idő. De én nem a magsara ébredek fel (esetleg pisilni, és akkor már tudom, hogy 10 felett vagyok), hanem a hipóra... Akkor aztán 2 körül, irány a konyha és az éjszakai zaba...

Kitartás csajok! És elhiszem, hogy dúlnak a hormonok, tavasz, nyár és jó idő.... Meg azért az ösztönök csak dolgoznak...

 

[lizzi]

Erről az jutott az eszembe, hogy milyen jó nekem, mert rám biztosan senki sem irigy A jó oldalát nézem a dolgoknak

ha ez megnyugtat akkor én a két gyerekre irigy vagyoksoha de soha az életben nem akartam egy gyerekes anyuka lenni,sőt talán picit le is néztem azokat akik csak 1 gyereket vállalnak...hát ilyen az élet ...
de az igaz ,hogy lehet ,hogy én sokkal de sokkal jobban értékelem azt ,hogy van 1 egészséges szép gyerekem és talán ha nem is minden nap de minden másnap hálát adok a Jó Istennek ,hogy anyuka lehetek

 

[kmolli]

szerintem az egész "mennyire zavar a cukorbetegség az életemben"-dolog attól is függ, hogy az illető mire vágyik., hogy él, mennyit pakol bele az életébe. én pl. feladtam a "tökéletes" cukrokat a 20-as éveim elején, mert utazni akartam. Ez teljesen normális vágy egy ilyen korú embernek és úgy adódott, hogy tehettem is, bár nem sokat és nem messzire. De az utazásokkor pl. nem egyedül voltam és társaságban nem mindig megoldható, hogy mindenki rám várjon, hozzám igazodjon, hogy cukrot mérjek, aztán dőljön el, hogy tudok-e akkor enni, amikor mindenki más. Volt, hogy nem is voltak megfelelő körülmények, kaja, akkor és amikor kellett volna. Sztem egy diabdoki az ilyen helyzeteket alapból kizárja és felelőtlennek tartja, hogy valaki vulkántúrázzon (konkrétan annyira behípóztam lefelé, hogy fél csomag szőlőcukor sem ért semmit!!!), vagy 3 hétig az erdőben éljen (terepgyakorlat). Ezek nem cukrosoknak való szituk. Ezt csak azért írom le, mert ezer ilyen volt az életemben és akkor azt mondtam, hogy bevállalom, ha emiatt 2 évvel kevesebbet éltem, de ezeket meg kellett élni.
A sportolás ugyanez, a mai napig az edzések előtt fel kell vigyem 10 fölé, különben végig hípózom és állandóan ice tea-t kell innom, amivel meg sportolni nem lehet. A sport is "kell", ha nem sportolnék, bediliznék (ki lett próbálva, sérülés és terhesség miatti nem sportolás alatt nagyon nehezen voltam elviselhető - még magamnak is ).
És ugye ott a munka. Az én szakterületemen egyszerűen nem lehet nyugodt munkát végezni, állandó utazgatások, hajnali kelések és hazaérések, auditok, amik során nincs lehetőség akkor mérni, enni, stb., amikor kellene. Ez még OK gyerek nélkül, de azért most már meg kell gondolnom, mert Ricsinek az átlagnál is nagyobb szüksége lesz a mi támogatásunkra, tehát a saját egészségünk elsődleges.
Ha nem is próbáltam, azért látom, milyen nemcukrosan nemcukros gyereket nevelni, nagy különbség ám!

Amit a húszas éveid elejéről írtál, mintha én írtam volna Azaz nagyon hasonló volt az a néhány évünk. Én is utaztam rengeteget, folyamatosan olyan helyzetekben voltam, amit egy orvos tiltólistára tett volna nekünk, nekem még nagyon nagy "áldozat" volt a versenysport, 2 napos összefüggő versenyek hétvégente, borzalmas cukraim voltak (az extrém kifáradást már nem lehet irányítani cukor szempontból), de megérte, én is ezt gondolom!!! Viszont pont ezért, amit akkor tettem, amit akkor tehetett ez az élet a szervezetemmel, azért most lényegesebben tudatosabb vagyok ebben, azt hiszem, már nem engedhetem meg magamnak a napokig tartó hullámvasutakat, kilengéseket, nem odafigyeléseket - ezt azóta érzem ennyire fontosnak, amióta gyerekeim vannak. Én is úgy érzem, hogy nem maradt ki semmi az életemből, egyedül ez most, ez a "szeretnék még gyereket" dolog, ami életemben először egy igazi korlát a cukrom miatt. Sőt, én még valamiben érzem még ezt a korlátot, abban, hogy ha úgy adódna, hogy egyedül maradnék a gyerekekkel, akkor mi lenne? Azt hiszem, mi nem élhetünk egyedül gyerekekkel, vagyis az nagyon rossz lenne és kockázatos a gyerek részéről is és részünkről is.

 

[kmolli]

És légyszi ne keserítsetek el, hogy ennyire rossz lesz/lehet a helyzet Mindig van kiút, fel e fejjel, mindig talpra kell állni... Egyszerűen muszáj...

Én nem akarlak elkeseríteni, mert szerintem te nem vagy most abban a helyzetben, hogy hasonló "sorsra" juss, mint mondjuk én. És igen, talpra állunk, végigcsinálom én is, amit kell, de akkor is nehéz túltennem magam az ösztöneimen, ahogyan biztosan neked is a 4. gyerekről is nehéz lenne lemondanod, nem véletlenül nem tudsz te sem dönteni egyik napról a másikra, ez nem valami, amit elfogadok és kész, mert ez előjön, időről időre, amikor valaki bejelenti, hogy jön a 3. baba, amikor más kerek szemekkel néz rám, hogy miért vagyok én fáradt egy 3 és egy 4.5 éves mellett, hiszen milyen nagyok már... Az én kiutam az elfogadás, azt pedig az idő fogja megoldani Valahogy érzem, ha már túl leszek a 37-38. évemen is, akkor fogom tudni csak elfogadni, hogy nem lett több gyerek és így jó. Addig biztosan ott lesz bennem ez az érzés, hogy összeszorul a torkom, ha előkerül egy kis rugi, amit a 3.-nak tettem félre... de még nem tudtam eladni őket, talán akkor fogok előre lépni, ha eladom.

 

[kmolli]

ha ez megnyugtat akkor én a két gyerekre irigy vagyoksoha de soha az életben nem akartam egy gyerekes anyuka lenni,sőt talán picit le is néztem azokat akik csak 1 gyereket vállalnak...hát ilyen az élet ...
de az igaz ,hogy lehet ,hogy én sokkal de sokkal jobban értékelem azt ,hogy van 1 egészséges szép gyerekem és talán ha nem is minden nap de minden másnap hálát adok a Jó Istennek ,hogy anyuka lehetek

Máris előrébb vagy nálam, nekem egyik sem teljesen egészséges... vagyis Nimród végülis az, csak, tudod... Az utóbbi időben én is nagyon értékelem, amit az élet adott, akiket adott Ez nagyon fontos a boldogsághoz, szerintem te az első pillanatoktól kezdve ki tudtad élvezni minden egyes percét a babázásnak, gyereknevelésnek.

 

[tubi]

Addig biztosan ott lesz bennem ez az érzés, hogy összeszorul a torkom, ha előkerül egy kis rugi, amit a 3.-nak tettem félre... de még nem tudtam eladni őket, talán akkor fogok előre lépni, ha eladom.

én pont ezt csinálom, pedig nekem még második sem lesz eddig pont a cukor miatt (ugye nálunk eleve jóval nagyobb volt a kockázat, mert mindketten cukrosak vagyunk) vacilláltunk a 2.-on, amikor a genetika megjött semleges eredménnyel, még akkor is úgy voltunk, hogy hú de jó, de talán nem kellene kísérteni a sorsot a másodikkal... és amióta Ricsi cukros lett, egészen biztos, hogy nem lesz 2. szóval most vaterára teszek minden kinőtt cuccot/játékot. nagyon rossz érzés... még ha mi magunk döntöttünk volna arról, hogy nem lesz 2., akkor is az lenne, de így, hogy az élet kényszerített rá, még sokkal rosszabb... na nem panaszkodom tovább...

 

[christina]

szerintem az irigykedés mindenkinél megvan, nekem az egyik elég jó (volt???) barátnőmtől "ment el a kedvem", mert neki minden gondmentesen ment, most sem érti, én mit rinyálok. képzeljétek, mikor mondtam neki, hogy Ricsi is cukros lett, azt volt képes mondani, hogy "hát, nem tudom, az unokatesóim is hamar megszokták, hogy ők nem ünneplik a karácsonyt" (nem keresztény vallásúak). na akkor értettem meg, hogy nem ért semmit abból, milyen cukros anyukaként cukros gyereket nevelni... és persze irigylem is, hogy "unatkozik" és tanulni akar amellett, hogy 2 hónapos (!!!) a gyereke... utálom magamat, hogy irigykedem, meg hogy nem kívánom a társaságát emiatt. és Ricsi előtt ilyen SOSEM volt, még kamaszkoromban sem, hogy valakikkel nem akartam találkozni azért, mert ők nem cukrosak! szóval sztem ezek az érzések korral és gyerekkel járnak
és igen, alapvetően én is pozitív gondolkodásúnak tartom magam, mert ha nem lennék az, akkor akár siránkozhatnék is itthon, hogy három cukros ember családja lettünk... de nem teszem, igyekszem jó dolgokkal megtölteni az életünket, de igenis rosszul esik, ha valaki nem érti, hogy ezt nekem megteremteni sokszor nehezebb, mint egészséges anyukának egészséges gyerekkel...

Érdekes amit írsz. Tulajdonképpen lehet, hogy megerősítetted bennem azt az érzést - nem biztos, hogy bennem van a hiba. A két régi barátnőmmel nemcsak azért szakadt meg a kapcsolatom, mert én családos vagyok, -ők meg szinglik és ezáltal teljesen másképp látják, élik az életet. Hanem az a napi szintű plusz odafigyelés és stressz-mert igen az,- amit a diabos gyerek mellett átél az ember, nem teszi lehetővé hogy olyan szinten tartsam a kapcsolatot velük, ahogy ők szeretnék. Ők ezt nem is értik meg, és ami nekem rosszul esik, hogy nem is akarják.

 

[eremit]

Furcsa az ez irigység dolog. Én igazából nem írigy vagyok, hanem van bennem egy kis düh... Az egyik munkatársam 8 hónapos terhes, én meg 4. Ugye most derül ki többek számára, hogy mi a helyzet velem vagyis nálunk, s mivel kisvárosban élünk, 4 éve házasok vagyunk, mindenki nagyon örül ( vagy legalábbis úgy tesz...). Egy lestarpált kakinak érreztem magam, mert annyira kinyírt a terhesség eleje. Most kezdem magam összeszedni... És amikor beszélek valakivel, persze rögtön jönnek nekem azzal, hogy hát jaj, most volt itt a kolleganő is, milyen szép kismama, milyen kisimult az arca stb. És nem győzöm mondogatni, hogy hát igen, egy percig nem volt hányingere, nem voltak alvászavarai, nem émelygett és persze NEM KELLETT ÉJJEL CUKROT MÉRNIE és NAPKÖZBEN ARRA FIGYELNIE HOGY ÉPPEN MIT TÖM MAGÁBA. Én ezt irigylem! Hogy mások végigvigyorogják azt az egész folyamatot, anélkül hogy az egészséges izgalmakon túl mással is kellene foglalkozniuk. Nem beszélve arról, hogy nem tudom nálatok hogy volt, de nekem konkrétan olyan sűrűn táblázott heti rendem van, hogy pihenésre alig jut időm... Szóval ez dühít.

Én 30 leszek a nyáron. Nem gondolkodtam eddig babán, mert nem éreztem magam érettnek a feladatra. Nem is izagán tudom, hogy most az vagyok-e. De benne vagyok a közepében, nincs visszaút, és csak bízni tudok abban, hogy minden rendben lesz. Tudom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy minden rendben legyen. Kisiklások mindig voltak, és azt hiszem mindig is lesznek. Viszont azzal vigasztalom magam, hogy mivel sűrűn mérek, sokáig nem állhat fenn egy-egy magasabb cukor sem... Mellesleg soha ilyen jó eredményeim nem voltak! Remélem ez így is marad.

Egyébként nem is emiatt szerettem volna eredetileg írni, csak visszaolvastam az előző hozzászólásokat, és emiatt volt az előző. Igazából nekem a szüléssal kapcsolatban lett volna kérdésem, pontosabban arra vonatkozóan, hogy mennyire valószínű egy császár a mi esetünkben? Ki dönti ezt el? Javasolhatja a belgyógyász vagy esetleg a szemész orvos, vagy pusztán a nőgyógyászon múlik? Ma ugyanis azt olvastam egy másik fórumon - de elég forának tartom a dolgot - , hogy az OEP előveszi a kórházat vagy orvost, ha első szülő nőt (ha nem áll fenn közvetlen életveszély) megcsászároznak, mielőtt 10 órát vajúdott volna. Hallottatok már ilyet???

 

[mantanya]

Egyébként nem is emiatt szerettem volna eredetileg írni, csak visszaolvastam az előző hozzászólásokat, és emiatt volt az előző. Igazából nekem a szüléssal kapcsolatban lett volna kérdésem, pontosabban arra vonatkozóan, hogy mennyire valószínű egy császár a mi esetünkben? Ki dönti ezt el? Javasolhatja a belgyógyász vagy esetleg a szemész orvos, vagy pusztán a nőgyógyászon múlik? Ma ugyanis azt olvastam egy másik fórumon - de elég forának tartom a dolgot - , hogy az OEP előveszi a kórházat vagy orvost, ha első szülő nőt (ha nem áll fenn közvetlen életveszély) megcsászároznak, mielőtt 10 órát vajúdott volna. Hallottatok már ilyet???

Szerintem ez abszolút orvos függő. Persze, kell egy (legalábbis nekem kellett) szemészeti igazolás, ami nem zárja ki a spontán szülés lehetőségét. Aztán sok minden összejöhet... Nekem az első gyereknél tök jó eredmények, úgymond "normális" terhesség, spontán szülés, semmi komplikáció. Másodiknál a terhesség végén már volt lábdagadás, állapítottak meg több magzatvizet, nagy babát mértek, de a dokim szót sem ejtett a császárról. Így a második is spontán lett, igaz szerintem ha tudta volna doki, hogy 4550 grammal fog születni (útközben elakadt, volt is para), akkor nem vállalja a spontán szülést. A harmadiknál szintén egész idő alatt nem volt szó császárról. Hiába kérdeztem, soha nem mondott konkrét dolgot. Aztán 36. hétre összejöttek a dolgok... sok magzatvíz, macrosomia gyanúja, így egyik percről a másikra közölte, hogy másnap császároz... És természetesen mindhárom terhességem előtt azt hallottam, hogy cukros kismamákat legkésőbb a 38. héten császározzák...

Szóval, szerintem ne vonj le messzemenő következtetéseket... és ne húzd magadra a vizes lepedőt. Ha minden oké, veled és a babával, akkor jó eséllyel indulhatsz a spontán szülésnek. Ha gubanc lenne, akkor meg úgyis hiába parázol, császároznak és kész. Hogy mi az a határvonal, szerintem annyira nem "stabil" dolog, és annyira doki függő is, hogy ez miatt ne izgulj. Persze életveszély, meg szövődmények, negatív szemészeti javaslat mellett biztos császár... Beszélj a nőgyógyászoddal, ő hogyan gondolja... A másik része, hogy én nem igazán hallottam cukros kismamát, akit biztos császár előtt hagytak volna órákig vajúdni.

 

[lizzi]

Máris előrébb vagy nálam, nekem egyik sem teljesen egészséges... vagyis Nimród végülis az, csak, tudod... Az utóbbi időben én is nagyon értékelem, amit az élet adott, akiket adott Ez nagyon fontos a boldogsághoz, szerintem te az első pillanatoktól kezdve ki tudtad élvezni minden egyes percét a babázásnak, gyereknevelésnek.

Hát igen abban talán előrébb vagyok ,hogy Karola egészséges,Hála Istennek!!!
és igen valóban az első 2-3 nagyon nehéz hónap után tudtam már élvezni a babázást és én még a terhesség alatt sem paráztam(ez nekem is fura...) ,ezért nagyon hálás is vagyok!!!és igen sok mindent elhanyagolok talán most is,hogy minden egyes pillanatát ki tudjam élvezni ,mert lehet nem lesz többé lehetőségem ilyent átélni....vagy ki tudja??
érdekes ez a ruha meg egyéb dolgok eladása, én sem tudtam még szinte semmit elajándékozni vagy eladni ,mert mindig arra gondolok ,hogy ha már 100%,hogy nem lesz másik baba majd akkor...

 

[kmolli]

Furcsa az ez irigység dolog. Én igazából nem írigy vagyok, hanem van bennem egy kis düh... Az egyik munkatársam 8 hónapos terhes, én meg 4. Ugye most derül ki többek számára, hogy mi a helyzet velem vagyis nálunk, s mivel kisvárosban élünk, 4 éve házasok vagyunk, mindenki nagyon örül ( vagy legalábbis úgy tesz...). Egy lestarpált kakinak érreztem magam, mert annyira kinyírt a terhesség eleje. Most kezdem magam összeszedni... És amikor beszélek valakivel, persze rögtön jönnek nekem azzal, hogy hát jaj, most volt itt a kolleganő is, milyen szép kismama, milyen kisimult az arca stb. És nem győzöm mondogatni, hogy hát igen, egy percig nem volt hányingere, nem voltak alvászavarai, nem émelygett és persze NEM KELLETT ÉJJEL CUKROT MÉRNIE és NAPKÖZBEN ARRA FIGYELNIE HOGY ÉPPEN MIT TÖM MAGÁBA. Én ezt irigylem! Hogy mások végigvigyorogják azt az egész folyamatot, anélkül hogy az egészséges izgalmakon túl mással is kellene foglalkozniuk. Nem beszélve arról, hogy nem tudom nálatok hogy volt, de nekem konkrétan olyan sűrűn táblázott heti rendem van, hogy pihenésre alig jut időm... Szóval ez dühít.

Én 30 leszek a nyáron. Nem gondolkodtam eddig babán, mert nem éreztem magam érettnek a feladatra. Nem is izagán tudom, hogy most az vagyok-e. De benne vagyok a közepében, nincs visszaút, és csak bízni tudok abban, hogy minden rendben lesz. Tudom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy minden rendben legyen. Kisiklások mindig voltak, és azt hiszem mindig is lesznek. Viszont azzal vigasztalom magam, hogy mivel sűrűn mérek, sokáig nem állhat fenn egy-egy magasabb cukor sem... Mellesleg soha ilyen jó eredményeim nem voltak! Remélem ez így is marad.

Egyébként nem is emiatt szerettem volna eredetileg írni, csak visszaolvastam az előző hozzászólásokat, és emiatt volt az előző. Igazából nekem a szüléssal kapcsolatban lett volna kérdésem, pontosabban arra vonatkozóan, hogy mennyire valószínű egy császár a mi esetünkben? Ki dönti ezt el? Javasolhatja a belgyógyász vagy esetleg a szemész orvos, vagy pusztán a nőgyógyászon múlik? Ma ugyanis azt olvastam egy másik fórumon - de elég forának tartom a dolgot - , hogy az OEP előveszi a kórházat vagy orvost, ha első szülő nőt (ha nem áll fenn közvetlen életveszély) megcsászároznak, mielőtt 10 órát vajúdott volna. Hallottatok már ilyet???

Egyetértek Mantanyával. Nekem is az első sima szülés volt, semmi gond nem volt abszolút végig, a végén sem. A második meg császár, de nálam egy örökletes szívritmuszavar miatt, így nem tudom, mi lett volna, ha nem veszik észre a ritmuszavart... én arra tippelek, hogy szültem volna, mert semmi más probléma nem volt és beilleszkedett a feje is.
Ez a vajúdás dolog hülyeség, amikor nem illeszkedik be a gyerek feje és dagad az anya lába meg felborul esetleg a cukra, nincs min gondolkodni, de ezeket ráírják a záróra és bőven elég ok egy programozott vagy sürgős császárra. A cukrosoknál én azt a veszélyt látom ebben egyedül, hogy a legkisebb probléma esetén megyünk a műtőbe. Nem izélnek a dokik, ha egy apró jel is van, akármi, azonnal műtét. Nem cukrosoknál ez azért messze nincs így. De nálunk a zárón az első helyen szerepel az anya terhesség előtt is fennálló inzulinnal kezelt cukorbetegsége, másodikként akármit lehet már írni, ez tökéletes indok egy császárra az OEPnek is. Minket nem kell úgy indokolni, mint a nem cukrosokat...
Ha ez a téma érdekel, akkor az én tényleg személyes tanácsom az, hogy készülj császárra, mert nem vagy nagyon fiatal és Mantanyán és rajtam kívül itt mindenki más császáros volt akkor is, amikor nem volt más gond (pl Sani), de majdnem mindenkinél volt is valami apróbb probléma, ami már a cukorral együtt bőven elég volt a műtétre. Ha nem lesz császár, akkor meg nagyon boldog leszel, de kb 90% esélyünk van elsőre is császárra nekünk, főleg, ha nem húszon pár évesen és nem csak néhány éves diabétesszel szülünk. Remélem, gyarapítani fogod a sima szülő cukros nők táborát, de jobb felkészülni a műtétre, hogy ne érjen csalódás, jó tisztában lenni az esélyekkel.

Kicsidodi, nekem is a második macrosom volt a feje miatt is és én is azt gondolom, hogy kit érdekel Olyan szép gyerek és babaként is az volt Ja, még valamit az előző témához. A macrosomia, ha valóban az és nem csak "nagyobb a baba", akkor az veszélyekkel jár, ami a simán nagyobb babáknál nincs. Fejletlen légzés, felborult anyagcsere, vizesedés (ez a leggyakoribb), ez pedig keringési problémákhoz is vezethet. Ezért kell minél hamarabb kiműteni őket, ha már valóban nagy mértékű a macrosomia (Kicsidodi, ez nálad és nálam sem volt nagy mértékű, ennél vannak lényegesen nagyobb macrosom babák is, őket már akkor sem engedik szülni a veszélyek miatt, ha beékelődne a fejük, a miénket még engedték volna). Szóval, ha valóban macrosom a baba, az egészen más, mint amikor csak nagyobb a baba, mert ducibb pl. Ha a víztől nagy a baba, az nagyon veszélyes és nem látszik ám ez az UHn, csak a terhesség egészéből, az anya ismeretéből, esetleges tüneteiből, vérnyomásából, stb, tudnak következtetni arra, hogy valódi macrosomia áll-e fenn, amit a cukor okozott. A legtöbb szülész persze nem foglalkozik ezekkel, ha cukros az anya és naygobb a baba, akkor egyből macrosom és ezzel én sem értek egyet - ezért mondm, hogy az számít a szülészben, hogy ezekben a helyzetekben mit dönt és hogy reagál, nem kell értenie a cukrunkhoz.

 

[kicsidodi]

Sziasztok!

Gyorsan elolvastam, amiket írtatok, de sajnos reagálni alig van időm:S.
A "frontot", vagy nem tudom mit, én is éreztem, pont a napokban, mert 10-11-es cukorral keltem két egymást követő napon. Megemeltem eggyel a bázist, attól másnap reggel megint lement normálisra. Erre ma hajnalban meg hipóra keltem, szóval sztem nem az inzulinigényem emlkedik, ahogy hittem, hanem csak bezavart abban a 2-3 napban vmi, és most meg visszaállt. Na, mindegy most még jobban odafigyelek. Viszont én is érzem napközben, ha éjszaka volt vmi (nekem inkább hipó), akkor másnap fáradtabb vagyok én is jóval, de most még még egy-egy plusz kávéval, vagy egy kis mozgással fel tudom turbózni magam. Hááát, két gyerek mellett majd meglátjuk.

Egy körkérdésem lenne, hogy mi a véleményetek:
Voltam ma dokinál (az ominózus főorvos), és kérdeztem a szülésről, hogy mikorra tervezi...stb. Azt mondta, nem tervezi semikorra, majd ha jön, fogadjuk :shock:. Aztán beszéltünk erről pár mondatot, és most az az álláspontja, hogy ha teszem azt 3300 gramm lesz, minek műtene? Szépen tágultam, jól bírtam a vajúdást, rendben van a cukoranyagcserém, fiatal vagyok... Ha nem nagy a baba, spontán szülünk.
Most persze egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök, hogy feldobta ezt a lehetőséget, de nem tudom, minnyire kivitelezhető, vagy mennyire veszélyes. Szerintetek?
Én amúgy nem sok esélyt látok, mert a második baba általában nagyobb, bár Botond ilyenkorra már nagyobb volt az átlagnál, a kicsi meg 1-2 nappal inkább kisebb, pedig mindketten épp félidőben fogantak, de most még ez nem mérvadó sztem (24. hét).
Szóval mit gondoltok? Ha nem lesz nagy baba, és jól bírja a hegem, megpróbálnátok?:roll:

 

[kmolli]

Sziasztok!

Gyorsan elolvastam, amiket írtatok, de sajnos reagálni alig van időm:S.
A "frontot", vagy nem tudom mit, én is éreztem, pont a napokban, mert 10-11-es cukorral keltem két egymást követő napon. Megemeltem eggyel a bázist, attól másnap reggel megint lement normálisra. Erre ma hajnalban meg hipóra keltem, szóval sztem nem az inzulinigényem emlkedik, ahogy hittem, hanem csak bezavart abban a 2-3 napban vmi, és most meg visszaállt. Na, mindegy most még jobban odafigyelek. Viszont én is érzem napközben, ha éjszaka volt vmi (nekem inkább hipó), akkor másnap fáradtabb vagyok én is jóval, de most még még egy-egy plusz kávéval, vagy egy kis mozgással fel tudom turbózni magam. Hááát, két gyerek mellett majd meglátjuk.

Egy körkérdésem lenne, hogy mi a véleményetek:
Voltam ma dokinál (az ominózus főorvos), és kérdeztem a szülésről, hogy mikorra tervezi...stb. Azt mondta, nem tervezi semikorra, majd ha jön, fogadjuk :shock:. Aztán beszéltünk erről pár mondatot, és most az az álláspontja, hogy ha teszem azt 3300 gramm lesz, minek műtene? Szépen tágultam, jól bírtam a vajúdást, rendben van a cukoranyagcserém, fiatal vagyok... Ha nem nagy a baba, spontán szülünk.
Most persze egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök, hogy feldobta ezt a lehetőséget, de nem tudom, minnyire kivitelezhető, vagy mennyire veszélyes. Szerintetek?
Én amúgy nem sok esélyt látok, mert a második baba általában nagyobb, bár Botond ilyenkorra már nagyobb volt az átlagnál, a kicsi meg 1-2 nappal inkább kisebb, pedig mindketten épp félidőben fogantak, de most még ez nem mérvadó sztem (24. hét).
Szóval mit gondoltok? Ha nem lesz nagy baba, és jól bírja a hegem, megpróbálnátok?:roll:

Kíváncsi leszek, mi lesz. Megkérdeztem őszintén a dokimat a 2. után, hogy mit gondol, szülhetek-e még simán? Nálam nagy előny, hogy már szültem simán, tehát "bejáratott" a szülőcsatorna és normálisan, rendben ment minden, szóval ezek elvileg nagyon megnövelik az esélyt a császár utáni normál szüléshez. Már elég jóban vagyunk a dokival így ennyi év után, őszintén beszélgettünk és azt mondta, hogy egy cukros nőnél, akinek már volt vágva a hasa, nem hiszi, hogy van orvos, aki a végén ne műtene - de ezt előre nem mondhatja senki és meg kell próbálni a sima szülést, ha amúgy minden rendben és nem nagy a magzat, de szerinte nekem, mint cukrosnak erre kb 1% esélyem, ha lenne, ha a földön maradunk, papírforma szerint pedig nekem kb 80% esélyem lenne sima szülésre, neked meg olyan 40-60%, mert még nem szültél és már műtve vagy. De ezt tényleg, mint magánember mondta, pont ő, aki a klinikán a leginkább sima szülés párti. Beszélgettem erről egy másik nődokival, aki családi barát szegről végről, ő szó szerint ugyanezt mondta, hogy nem hiszi, hogy van olyan szülész, aki egy cukros nőt egy műtét után enged szülni, még akkor sem, ha már szültem pedig.
Én ismerek 1 ilyen cukros nőt, de neki mindegyik babája kicsike volt, az első is (faros volt) és a többedikek is (4! gyereke van, 3500 alatt volt mind a 4, mikor beindultak a szülések a végén, nem voltak korababák), csak az első volt császár, anyuka olyan 30 körül van most, 4 év alatt nyomta le a 4 gyereket, de USAban él, kicsit mások ott a körülmények és a felfogás is (több a sima szülés cukrosoknál).
Én úgy álltam ehhez a témához egy ideig (amíg készültem a 3. babára), hogy meg akarom próbálni. De aztán rájöttem, hogy csak áltatom magam és most már - ha a 3. baba gondolatát nem is engedtem el -, a sima szülésről letettem.
Próbát mindenképpen megér, de azért vagyok ebben inkább "műtétre készülős párti", mert ha az ember simán akar szülni, készül rá és tervezi, valamilyen szinten beleéli magát, akkor, de csakis akkor a császár nagyon szar élmény, nehéz feldolgozni utána, mert ezt kudarcként éli meg az az anyuka, aki természetesen akart szülni. Aki nem kudarcként éli meg, az már előtte is fel tudott erre készülni vagy egyáltalán nem foglalkoztatta a téma - nekem ez a tapasztalatom a sok sok szülésélmény meghallgatása és olvasása után. Szóval én, ha most a helyedben lennék, nem foglalkoznék ezzel (szerintem itt mindegyik anyukának ezt mondták terhessége alatt, hogy megpróbáljuk, mert miért kéne műteni, ha semmi baj nincsen?), hiszen a nem cukros anyukáknál is ritkaságszámba megy nálunk, ha műtét után simán szülnek és hát igen, ritka, hogy a második baba jóval kisebb lesz, főleg cukrosoknál (de ha lány lesz, akkor van esélyed! vagy egy enyhe toxémiával is van erre esély, akkor is kisebbek a babák és attól még lehet szülni).
Örülnék, ha ebben is úttörő lennél, de inkább meséld el utólag, hogy képzeljétek, mégsem császár volt, mint hogy beleéld magad a sima szülésbe.

 

[kmolli]

Ja, a nagyság, olyan 27-28 hetes kora után kezd el igazán láthatóvá válni, hogy nagyobb-e, de legjobban a 30. hét után "húznak el" a macrosom babák a nem macrosomok mellett. Nálam Brúnó a 23-24 hetek körül már valamivel nagyobb volt, mint Nimród ugyanekkor, de Nimród nagyon későn fogant és majdnem 1 hét lemaradása volt igazából nagyon nagyon sokáig, Brúnó pedig hamarabb fogant, mint a félidő, tehát én ennek tudtam be ezt a különbséget (Brúnó már a 12 hetes UH-n 1 héttel nagyobb volt Nimónál - de Nimó volt pici -, ez tuti csak a máskori foganás miatt volt). A 28 hetes UHn már markáns különbség volt kettejük között és akkor már a koránál is nagyobbat mértek (odáig rendben volt). De második is volt, fiú is volt, közel is voltak egymáshoz... ha lány lett volna, talán kb akkora lett volna, mint Nimó, fene tudja... te tudod már, hogy lány vagy fiú?
Amúgy a mai napig röhögünk ezen, hogy Brúnó jóval kisebb, mint Nimó. Nimó a korosztályában hatalmas, magas fiú, Brúnó meg pont az átlag, van ez a grafikon is, fejlődési (súly, hossz) és Nimród magasan az átlag fölött van hosszban, súlyban normális, Brúnó meg az átlag tök közepén van (pl Brúnó lába 3 évesen 24-es, 98-as ruhákat hord és nagyok rá, Nimródé 3 évesen 26-os volt és a 104-es ruhák kezdtek kicsik lenni). Ugye Brúnó volt macrosom...

 

[kicsidodi]

Molii!

Köszi a véleményt. Most én is így látom, hogy nem sok rá az esély. Sőt igazából én nem is vágytam sima szülésre sosem. Vagyis persze, jó lenne megélni, de soha nem volt bennem szomorúság, vagy csalódottság emiatt, mert már Botondnál is császárra "készültem", nemhogy most. Ráadásul minden rendben ment, nagyon hamar gyógyultam, Botond is rendben volt, szóval nekem nagyon jó élmény maradt. Viszont ha van doki ebben az országban, aki nekivágna ilyen helyzetben egy spontán szülésnek, az az én dokim. Szóval abban biztos vagyok, hogy ő nem "csak úgy" mondja, és igazából ez ijeszt meg pont:S. Nem akarok kisérleti alany lenni, a gyerekem meg főleg ne legyen. Szóval most tök nagy kettősség van bennem. Egyrészt jó lenne, viszont egyértelműen úgy gondolom, hogy "nem ér annyit".
Hát, majd meglátjuk, "odafent" úgyis eldöntik. Viszont az szinte biztos, hogy nem programcsaszim lesz, hanem megvárja, amíg beindul, és hagy is vajúdni, ahogy Botonddal (mondjuk nála véletlenül pont így alakult), mert baba számára fontos lenne. Kivéve, ha sörgősségi, de az meg ne legyen.

 

[lizzi]

Kicsidodi tényleg merész a dokid!
az én személyes véleményem is az ,hogy most ne rágódj ezen ,majd úgyis minden jól alakul!!!és biztos a doki is tudja majd ,hogy ott és akkor mit kell csinálnia
érdekes ,hogy én sem vágytam soha a sima szülésre ,talán azért mert először is arra vágytam ,hogy bárhogy csak legyen gyerekemaztán kit érdekel ,hogy hogyan és én már úgy tudtam réges-régen ,hogy csak császárral szülhetek,ezért így is készültem