Nekem is volt egy-két "kiborulásom"...
Amikor ide költöztünk és végre jó idő lett, elhatároztuk, hogy rendbe tesszük az udvart. Volt egy hatalmas kőrakás - mai napig nem tudjuk, miért hordták oda...
-, amit meg akartunk szüntetni.
Na, neki is álltunk, kesztyű, talicska, lapát, miegymás... De Mátémnak nem igen volt kedvére való szórakozás ez a kőpakolás... Mindenki kérlelgette, hogy Máté, légy szíves, segítsél már, mindenki csinálja, ne húzd ki magad a munka alól!
De Mátém mintha meg sem hallotta volna!
Aztán bepipultam, megfogtam, odaállítottam a talicska elé - amiben még csak 1-2 szikladarabnyi kő volt -, és taszajtottam rajta egyet, hogy irány, lehet tolni a járgányt! Erre drága kisfiam, aki azt hittem, már fogja a talicskát - aztán mégsem fogta
- azzal a lendülettel landolt a kövek mellett a talicskában...
Még én is meglepődtem az eseten, majdnem elröhögtem magamat - mert tényleg vicces látvány volt...
-, de türtőztettem magamat... Vagy 20 másodpercig sikerült is, de inkább bejöttem a házba röhögni, nem akartam az anyai tekintélyemet -
- teljesen a földbe döngölni...