Annyira érzem amit írsz ildi, én pont ugyanígy voltam, első időszakban már sokszór arra gondoltam segítséget kéne kérnem mert bele fogok hülyülni, a gondolatba, a tudatba hogy beteg lett, hogy mindenki sajnált, csodálkozott, kérdezgetett hülyeséget, okosságot, nem érdekellt, én sem tudtam mindenre a választ, csak próbálltuk emésztgetni a hihetetlent. És nekünk egyetlen, és első kisfiúnk, és azt se tudtuk hogyan tovább. Az első év volt nekünk is ilyen szörnyű, most már könnyebb, de most is nehezen viselem, ha rácsodálkoznak, kérdezgetnek, észreveszik, és sajnálnak, na ettől ki vagyok. Meg egy kicsit nekem is rossz hogy az anyák napi ünnepségen a mikulás napi ünnepségen nem mondott nekem verset a csoporttársaival, mert ő délelőtt nem jár, és nem tud együtt készülni a többiekkel, délután ott van a csoportban, de az ovónők arra nem gondoltak hogy neki is van anyukája, adjanak a kezébe neki is egy szál virágot, amit át tud adni. Rosszúl esett. 24 órában velem van, csak rám és apukájára számíthat, és ezt ő tudja senki más nem csinálja nem méri, a nagyszülők sem, anyukám megméri, de sokszór nem jól, nem megbízhatóan, lopva van néha egy egy órám de akkor sem vagyok nyugodt. Olyan rossz hallgatni, mikor mesélik a gyerekek, hogy megyek hétvéhgén a mamámhoz, az anyukák, hogy voltak vacsorázni, moziba a férjükkel a gyerekek nagyinál, nálunk ez szóba se jöhet. Hiányzik nekünk is, de nem is lennénk nyugodtak. Majd ha már nagyobb lesz talán. Mindíg mondják nekünk ez a küldetésünk, hát igen csak néha nehéz.
