Edukáció

Sani

Új tag
Mindenben szívesen részt veszek, ami a szakmai továbbképzésemhez járul hozzá, ill. örömmel ismerkedek meg olyan emberekkel,, akikkel hasonlóak az értékrendünk és a gondolkodásunk.;)
 

zsuzsa

Új tag
valamiért néha olyan nehézkesen enged csatlakozni. Szóval Vighkata nem engedtem volna hogy tibusom személyesen legyen tárgya ennek a dolgozatnak, mert még nem értené, és nem szereti ha nézegetik, még a pumpát sem mutogatja senkinek. Ez csak az én együttműködésemmel íródott, születéstől terhesség, születés, körülmények, előzmények, betegség kialakulása, felismerésének körűlményei, kezelés kezdetektől napjainkig, therápiák, pumpaterápia, inzulinok, szh számolás, szh inzulin arányok válltozása, napi szh mennyiség kezdetben és most, ennek megfelelő étren összeállítása, mintaétrendek, és ami nagyon jó volt, hogy kezdetektől fogva heti és havi diagramokat készítek, és lehett mazsolázni, összehasonlítani, nagyon jó kis anyag, és érdekes így visszatekintve még az én számomra is. Szívesen olvastam volna kivűlállóként. De így is érdekes volt a dolgok alakulása.
 

zsuzsa

Új tag
a kompetencia, hogy mikor mennyire avatkozhatunk be dolgokba, családok életébe, nagyon nehéz kérdés, és hogy milyen szinten tegyük, ezek kényes dolgok. Általában legalábbis az én tapasztalatom szerint, ezt nem lehet előre eldönteni, helyzettől egyéntől függő, és lehet hogy akit eleinte nagyon megközelíthetetlennek, ellenállónak titulálltunk, az később szívesen veszi a segítséget, és együttműködő lesz, ha megfelelő vonalon közelítünk hozzá, csak ennek a vonalnak a megtalálása nem egyszerű feladat. Azt gondolom, hogy mindenképpen meg kell próbállni, mindenképpen, valahogy hatni rá, vagy egyszerű beszélgetés szintjén belevinni a tanácsunkat első ízben egy ilyen beszélgetésbe, mint az anyukával a diab rendelésen. Eleinte lehet hogy nem is mondanék semmit, csak puhatolóznék hogy mit miért hogyan csinál, nem ítélkeznék, nem mondanék véleményt, csak meghallgatnám. Utána esetleg kérdeznék, elmondanám mit hogyan hallottam, másoknak más dolgok hogyan válltak be, próbállták már, vagy merőben elutasítanak új dolgokat? Szóval valamilyen vonalon megfogni azt az anyukát, érdeklődjön ő az új és jobb dolgok iránt, hogy hogyan lehetne még csinállni, hogy jobb legyen a kislányának. Ez egy fajta pszihológia, és ez az amit ugyancsak el kell sajátítania egy edukátornak, hiába van tudásanyag, ha nem tud megfelelően közelíteni az emberek felé, nem fog tudni működni. És ugyebár nem vagyunk egyfórmák rengeteg féle ember van, és vannak negyon nehéz esetek is, és bár ilyet nem szabad mondani, de bizony vannak reménytelenek is, akiket soha nem fogunk tudni becserkészni, és valamilyen szinten itt jön be az hogy minden ember saját sorsának kovácsa. persze gyermek esetében más, mert a tudatlanságával, makacsságával veszélyezteti gyermeke jövőjét.
 

tímeácska

Őstag
Igen érdekes ez a "ki mennyire engedi, hogy segítsenek neki" kérdés... Pontosan én vagyok az, akinek nagyon nehéz segítséged adni... :-D De tényleg! Nem voltam én mindig ilyen... Mikor kiderült, hogy Mátém diabos, szívesen vettem volna mindenféle segítséget (leginkább, mivel még javában szopizott, és mai napig sem tudjuk, hogyan kell az anyatej CH-ját kiszámolni, az én általam elfogyasztott étel CH-jának függvényében...), de nem igazán kaptam.. Vagyis, mindig későn jöttek a segítségek... Addigra már utána néztem a dolgoknak, de akkor amikor a legnagyobb szükségem lett volna valami infóra akár, akkor sehol senki... Aztán csak megszoktam, hogy egyedül maradtam... Na, amikor pedig végre lett volna segítség, akkor meg már engem nem érdekelt... Én hárítottam el a segítségnyújtást, persze, nem észrevehetően... :) Mai napig is mindent úgy csinálok, ahogy én jónak látom. Addig, amíg én is látom, hogy igen, jól működnek a dolgok, addig ez így is fog maradni. Szóval, valakiből ki lehet "ölni" a segítségvárást! Vagy mit... :-D
 

kmolli

Moderátor
Fórumvezető
Tímeácska, nagyon hasonlítunk ebben... Egyébként az én anyám sohasem tudta elfogadni, hogy cukros a kislánya. A mai napig nem foglalkozik ezzel. Még mindig nem tudja, mi a bázis és a gyors inzulin, még mindig nem figyel oda, hogy durumtésztát hoz-e nekem vagy nem (megkérdezem és nem tudja), a sütibe hol tesz cukrot, hol nem (de csak azért nem, mert ő fogyózni akar, ha igen, akkor csak annyit mond, hogy ehetsz belőle, csak kicsi cukor van benne) és az összes cukros gondomra csak annyit mond, hogy hát igen, minek vállaltam még egy gyereket, ha ilyen súlyos beteg vagyok (????). Én így nőttem fel. Saját magam tanultam meg mindig mindent, apukám ugyan nem ilyen, ő segített, dehát ő mindig dolgozott, hiába jó szándékú, sok időt nem töltött velem. Ő megért, de akkor is mindig magamra voltam utalva 12 éves korom óta. Néha úgy érzem, hogy csoda, hogy még élek... Nekem ezért nem lehet segíteni, mert már túlságosan megszoktam, hogy magamon kell segíteni.
 

tímeácska

Őstag
Azért még annyit hozzáfűznék előző üzimhez, hogy nem én voltam türelmetlen. Persze, egy ilyen élethelyzetben türelmetlen az ember, de nem olyan szinten, hogy oké, senki nem segít, tovább is állok... Itt a problémamegoldási képessége is megfelelőnek kell, hogy legyen az embernek (akár saját maga a beteg, akár hozzátartozója). Ha ez a képessége nem megfelelő az embernek, akkor igencsak nehéz lesz a dolga mind az edukátornak, mind az edukáltnak! És sajnos nagyon sok helyen azt látom, hogy hajlamosak az emberek tátott szájjal várni a sült galambot... Persze, az sokkal kényelmesebb... És sokkal-sokkal kényelmesebb az orvost, a társadalmat, az orvostudományt, az életet, a sorsot, és egyáltalán mindenkit szidni, mint cselekedni... Tudatosan cselekedni! -Hűha, ezeket én írtam?! :-D-
 

kmolli

Moderátor
Fórumvezető
Ja, szeretnék egy olyan anyukát, mint szolnok vagy Tímeácska :-D Vagyis szerettem volna, mert már mindegy :)
 

lizzi

Őstag
Hát Molli így tényleg nem volt könnyű neked ,és mindig magadra voltál utalva ,de ugye szerencsére neked valamelyest segített a nagybátyád ,akitől biztos sokat tanultál!Talán ez is a sors ajándéka ,hogy ha anyud nem akarta vagy tudta elfogadni,hogy te beteg lettél akkor kaptál helyette valaki mást aki tudott segíteni.
Nálam meg az ellenkezője volt ,hogy ugye én 1981-ben lettem cukorbeteg Erdélyben amikor még azt sem tudták ott igazából ,hogy mi is ez és mindenki a faluban azt hitte ,hogy most ebbe bele fogok halni.A szüleim meg abba betegedtek bele ,hogy nem tudnak rajtam segíteni és ,hogy milyen erőfeszítéseket tettek ,és anyagi áldozatokat hoztak ,hogy én pl. párizsit ehessek és 2 évente eljöhessünk ide ,hogy elvigyenek orvoshoz ,mivel akkor nem voltak annyira informálva arról ,hogy mi is ez a betegség és azt gondolták ,hogy itt Magyarországon talán létezik rá jobb gyógymód vagy valami segítség.És hképzeljétek én először az inzulinpumpáról is apukámtól hallottam mert ő mindig kutatta az ehhez kapcsolódó cikkeket ,tv műsorokat és talán kb. 10 évvel ezelőtt mikor látta a tv-ben akkor hívta fel rá a figyelmemet ,de engem akkor még nem igazán izgatott fel ez a pumpa kérdés:( Kár ,most előrébb lennék pár évet.
De gyerekként ezt is rossz volt nézni ,hogy a szüleim tönkremennek ebben ,hogy nem tudnak nekem igazából segíteni,pl. vércukormérőt megvenni amikor az otthon annyiba került mint 1 egész évi fizetés vagy még több és a csík ára pedig 1 havi fizetés!!!És hát ugye van még 1 tesóm és élni is kellett valamiből,tehát nem volt egyszerű,de most ittvagyok és jólvagyok:)
És hát mondanom sem kell ,hogy jobb szülőket és jobb tesót nem is kívánhattam volna magamnak és ez nagy kincs!!!
 

lizzi

Őstag
Én is kicsit elérzékenyültem írás közben,de talán jó ezt látni másoknak is néha ,hogy az ember miken megy keresztül ahhoz ,hogy a kívánt célig eljusson:)
És hát tudod én tényleg regényt tudnék írni arról ,hogy mi és miért történt velem a betegségem kapcsán ,de ahhoz ,hogy ezt az emberek igazán megértsék ismerni kellene engem is...!
 

tímeácska

Őstag
Hmm, edukáció... Jöhet verbálisan, non verbálisan... Újság, net, személyes kontaktusból, tv, de mesefilmből is... :-D:-D Mátém 3 napja éjjel-nappal répáért nyúz... Soha nem ette meg így nyersen... Egyszerűen csak lestem, hogy honnan a csudából vette, hogy Ő répát akar enni... Aztán csak rájöttem...:) A Mazsola és Tádé-t nézi pár napja, és abban ettek répát. És Mátém is szorgalmasan eszi, azóta napi 5-6 szál répát elrágcsál, csak úgy... :) És én is... :-D Na, most akkor ki is edukált kit? A mese a fiamat, a fiam pedig engem... Ez szép... :-D
 

Sani

Új tag
Kedves Molli és Lizzi!

Sajnálom, hogy így kellett megélnetek gyerekkorban cukorbetegségeteket. Nagyon jó példát adtok arra, hogy ilyen 'előélettel' hova is lehet eljutni.
Le a kalappal előttetek!
Nekem ilyen szempontból szerencsém volt. 8 évesen lettem cukorbeteg és azután 'felfordult' a család élete.Anyukám szigorú ch számolással adagolta nekem az ételeket és nagyon odafigyeltünk arra, amit az orvos mondott. Szüleim Ausztriából hozattak vc mérő gépet és mindent megtettünk azért, hogy rendben legyenek az értékeim.--amíg engedtem, mert hát a kamaszkorom az siralmas volt cukorügyileg. Persze miután felnőttem, már - lehet, hogy tudja - tudom azt, hogy mit miért teszek és látja, hogy boldogan élem az életem kislányommal és férjemmel. :)
 

lizzi

Őstag
Tímeácska ez a répás dolog tényleg ,,szép"!Jót mosolygok rajta :)
És kérdezted ,hogy miért is szeretné aki szeretné elvégezni ezt az edukátorképzőt?Hát én elsősorban azért mert sajnos magamon tapasztaltam meg ,hogy milyen az amikor az ember nem tud dolgokat a betegségéről és annak mi lehet a következménye,én ugye így éltem meg a betegségemből sok évet ,hogy nem volt honnan információt kapjak csak minimálisat az akkori orvosomtól,és ha tudtam volna bizonyos dolgokat akkor talán még ha nem is volt vércukormérőm 15 évig a jelekből tudtam volna valamennyire olvasni!És én mindigis óvónő szerettem volna lenni ,de ez bizonyos dolgok miatt nem vállt lehetővé így van egy népi játszóház és foglalkozásvezetői végzettségem és szakoktatóim is és ez mellé még ha lenne egy edukátori is akkor tényleg valóra vállhatna az álmom egyszer,hogy gyerekekkel foglalkozzak!De a felnőttoktatást sem utasítanám el és már kb. 1 éve gyakorolom is:) mivel van egy szomszéd idős néni aki cukorbeteg és nemrég lett inzulinos és Hála Istennek ,hogy rengeteget tudtam neki eddig segíteni és ez nagyon jó érzéssel tölt el,olyan mint amikor ajándékot adsz valakinek és örül neki:)Tehát igazából ezért mert nekem jó érzés másokon segíteni,jót tesz a lelkemnek:)
Köszi Sani az elismerést ,de én is sokat tévedtem,de most mindent megpróbálok ,hogy jóvá tegyem és a mostani állapotom megmaradjon!És köszönöm itt mindenkinek a
segítséget!!!
 

tímeácska

Őstag
Most őszintén kérdezlek Benneteket... Ha Ti nem mennétek a válaszok után, akkor segítene valaki? Úgy értem, hogy megkérdezte Tőletek Bárki is, hogy van-e kérdésetek? És persze mindezt úgy, hogy választ is kaptatok, ami kielégítő volt?! És itt csak a szakorvosi ellátásra gondolok... Persze, vannak helyek, amik ez alól kivételek, szerencsére mi is az egyik ilyen helyre járunk gondozásra... Úgy nagy általánosságban viszont tényleg az a helyzet, ha Te valamit tudni akarsz, akkor Neked kell megtalálnod a választ... Nos, ezért lenne nagy szükség, a megfelelően képzett, és TUDÁSÁT FRISSÍTŐ, NAPRAKÉSZ edukátorokra!!!
 

tímeácska

Őstag
Már mindenkit kérdeztem, ki miért szeretné az edukátor-képzőt elvégezni... Akkor én is válaszolok... :)
És akkor most itt írhatnám, amiket a többiek, hogy diabos gyerekekkel foglalkozni, táboroztatni, segíteni, stb. Engem motiválnak ezek a dolgok is, persze, de legjobban a tudásvágyam hajt... Érdekel az is, hogy mit mondanak, és hogyan (mert az sem mindegy), mi az amit már tudok, és mi az amit még nem, és milyen szintkülönbség van így köztem, és az edukációs tanfolyam elvégzése után... De leginkább a tudás szomjam hajt. Ha ezt a későbbiekben hasznosítani is tudom majd, akkor meg igazán érdemes elvégeznem... Egyébként szociálisan tényleg érzékeny vagyok, úgyhogy belőlem marha jó (vagy jó marha) önkéntes lenne (csak vicceltem)... :-D:-D:-D
 

pusimelu

Őstag
Sziasztok!

Nagyon érdekes téma,jó volt olvasni.Múlthét kedden nekem is jó lett volna egy olyan segítő.Megkaptam a papírt az orvosomtól hoyg 1-es típusú diabom van.Ez még csak nem is zavart de amikor odaadta a papírt és olvastam hogy "élete végéig inzulinkezelésre szorul" az nem esett jól.Én még nem látom a végét ...Bőgve mentem a munkahelyemig pedig már fél éve beteg vagyok lassan..na ott jó lett volna egy kis lelkifröccs..30 éves vagyok van két szép lányom, utána lettem beteg.(részben ennek örülök)Én is elvégezném mert bár láttam pár szövődményes cukorbeteget meg tanultam róla sokat de mindig van mit tanulni.Meli
 

tímeácska

Őstag
Hát, igen, nehéz szembesülni a dolgokkal, és akkor itt nem is a gyakorlati dolgokról van szó (pedig, az sem egyszerű)... Belegondolni abba, hogy tulajdonképpen egy kis folyadékocska, amit injekció formájában juttatunk magunkba, pennel, vagy pumpával, már lényegtelen is, nos az a lötty tart életben minket... Azért, ez valahol csodálatos is (hogy egyáltalán van ilyen...), de ugyan akkor félelmetes is (hogy az a lötyi...)...
 

Sani

Új tag
Ha már edukáció , arról a 'lötyiről' szólnék néhány szót:

A cukorbetegséget már Krisztus előtti 1500-as években íródott papiruszokban említették, de a diabetes terápiájának története a 19., 20. században kezdődőtt el. A modern orvostudomány hajnalán állatkísérletekből derült ki, hogy a hasnyálmirigyirtott kutyák a cukorbetegség klasszikus tünetei között pusztulnak el. A betegség kórokának felderítésével több kutatócsoport is próbálkozott. Banting, Best és McLeod kanadai kutatók 1921-ben - a kémikus Collip segítségével - állították elő először hatásos formában a hasnyálmirigyből nyert kivonatot, a cukoranyagcserét alapvetően szabályzó peptidhormont, az inzulint.
Sikeres kezelést először Torontóban végeztek.1922 január 23.-án adták be az első terápiásan hatékony inzulint. Innentől módosult egészségi állapottá vált az eddig halálos betegség.

Az inzulin felfedezését követően hosszú évtizedekig még állati hasnyálmirigyeket használtak fel a hormon kiválasztásához.
A korszerű, génmanipuláción alapuló eljárással előállított, az emberivel megegyező humán inzulinok korszaka 1987-ben köszöntött be. Mára már csak mesterséges úton előállított, emberi inzulint kapnak a cukorbetegek.
Szerencsére már orvosa válogatja, hogy melyik cég inzulinkészítményét használhatjuk. Különbséget hatástartalmuk miatt tehetünk köztük, de alapjában véve - szerintem - nem nagyon különböznek egymástól.
 
Oldal tetejére