Sziasztok!
Én a mai napig nem tudtam megbarátkozni a ténnyel, hogy beteg lett. Hiába könnyebb már az életünk, és szépülnek a pumpával az értékei, maga a tény mindíg elkeserít és a gongdolataimba beleivodott. Pedig a gyereknek már nincs vele gondja kezdetektől fogva nagyon okosan viselt, korát meghazudtolva, de én nem tudom feldolgozni, és vannak rossz napjaim, amikor rendesen kivagyok tőle. Én is egészségügyben jártas vagyok, és ettől mondhatom csak nehezebb volt, mert folyton a jövője miatt kesergek. És ebben a társadalom sem segít ő ovi korú de azért hogy ovódába járhasson diplomás dajka néni lettem a közelünkben lévő magánovódában, hogy oviba gyerekek között lehessen. Csak úgy veszik be az oviba ha ott vagyok, és a vércukorméréseket nem vállalják. Azt mondják félnek tőle, és miért mert nem ismerik, de nem is akarják megismerni. A kh ban az elején azt mondták hogy a társadalom ugyanolyan tagjai, hát tisztelet a kivételnek, de ilyen kicsi cukorbetegnél, mint az én fiam, a társadalom inkább a problémát látja benne, és maradjon csak otthon, kezelje csak az anyuka.Egy két ilyen segítőkész elutasító ovi után arra gondóltam hogy tovább viszem az ügyet és nem hagyom de aztán eszembe jutott hogy egyrészt magamat idegesíteném, és nem válltozna semmi, más részt meg ráerőltetni senki ovónénire nem fogom, mert abban tényleg nem lenne köszönet. Egy két év múlva már más lesz, mert egy 5 éves már tényleg megbízhatóan felügyelelt mellett csinállja magának, beszél az érzéseiről. Három és fél évesen csinálja ő, de igencsak elkél a segítség, az iskolába már megint más lesz, ha már a számokat is ismeri, leolvassa mérőt, tudja hogy mennyi az annyi, és mire van szüksége. Ehhez még idő kell, és nem is szeretném ideje korán a dolgokat, most még játszon, ezt a részét bizza rám. Nem akartam senkit elkeseríteni, én sem kesergek a dolgokon, csak a hozzáállás néha feldühít, és megnehezíti a dolgokat.