Mióta "édesen" telnek a napjaink már kitudja, hogy hanyadik betegségen vagyunk túl és jelenleg is benne vagyunk jócskán. A múlt hét pénteken ment iskolába, ma meg már megint nem. Nem volt ennyit beteg a 14 év alatt, mint most ez alatt a 2 hónap alatt. Jó, jó egy kicsit durva a hasonlat, de rémélem, hogy értitek.
Péntek óta én is levegőért imádkozok. Gondoltam attól függetlenül, hogy a reggelem nekem sem sikerült túl jól, azért elmentem dolgozni. Útközben jött a telefon, beadta az inzulint, de nem megy egy falat sem a torkán. (Fáj a hasa, hányingere van stb.) Próbáltam telefonon győzködni, hogy igyon meg legalább 2-3 dl gyümölcslevet, hogy a már beadott inzulin tudjon "dolgozni". Megtette, de magára nem akartam hagyni, így visszafordultam adva egy lehetőséget arra, hogy én is meggyógyuljak. Ketten heverésztünk itthon. Egyik gödhösebb, mint a másik. Délelőtt főztem neki cukros teát, hogy a szint legalább tudjon valamelyest maradni, aztán dél körülre zuhanó repülésbe kezdett kb. 30-40 perc alatt 5,4-ről 3,2 lett. Gyorsan őszilé, csontlevesnek a leve volt csak szimpi és a menüből a sült krumliból evett egy pár falatot, az 5 egység Actrapidből eleve a hypo miatt kevesebbet kell ilyenkor adni, a maradékot elfeleztem, így kapott 2 egységet. Gondoltam inkább egy kicsit magasabban tartom 7 és 9 között, mint hogy hirtelen megint hypo legyen, abból ha esik gondoltam hamarabb észre veszem. Ebéd után semmi szilárd nem ment le a torkán, azt mondta kegyetlen vagyok, mert folyamatosan azzal nyagatom két sáncolás közben (olimpiát néz), hogy igyon, tele van a hócipője velem. Se uzsona, se vacsora. helyette kb. fél liter őszilé. Egész nap lement 1 liter belőle, és kb. a fele tea ami olyan 50 ch-nak felelt meg. Így vacsira nem adott bólust, majd lefekvéskor az Insulatard-ot adja be (az csak 2E)
Az orvosunk azt mondta, hogy kisebb baj, ha a szilárd nem megy be, mint ha folyadék se, így aztán csak itassam folyamatosan. Félek az éjszakától, hogy mi lesz.
Tudom, hogy a régi életünk már csak a távoli múlt, de ez most már mindig így lesz? Vagy egy idő után megszokjuk ezt is mint annyi minden mást ezzel kapcsolatban. A normál hétköznapokkat ár megemésztettük, meg van mindennek a rendje és az ideje, nincs idő bármin is gondolkozni, csak tesszük a dolgunkat és kész. Ilyenkor viszont teljesen kibillenünk a kerékvágásból és próbálunk visszatalálni, de nagyon nehezen megy. Most még itt vagyok vele, mellette, vagy leginkább a háta mögött állok, hogy ha segítenem kell akkor ott legyek (mint pl. ma reggel, mit csinálja anya?), de mi lesz ha nem lehetek mellette, ha már nem lehetek mellette. Ha nagyobb lesz, ha kollégista lesz, ha főiskolás vagy egyetemista lesz? Ki fog akkor majd segíteni neki és ilyen helyzetben mellette állni?

Kissé negatívra sikeredett ez az élmény beszámoló, pedig nem akartam, csak szerettem volna megkérdezni, hogy mit tehetek még ilyen helyzetben ami segítheti a mihamarabbi gyógyulást. Vitaminpótlásról még ezidáig nem gondoskodtam, mert nem igazán tudtak a patikában mit ajánlani. Nem mondom, hogy az én gyerekeim soha nem ettek vitamint, mert ez így nem igaz, hiszen bérest és c vitamint kaptak, de komlex-et nem. Szerintetek itt az idje, hogy ezt is bevezessük? És ha igen ti mit adtok a gyerekiteknek? És miért azt? A válaszokat hálásan
