Diabeteses gyermek lelki világa...

tímeácska témája a 'Inzulinpumpa' fórumban , 2008 Szeptember 2.

  1. tímeácska

    tímeácska Őstag

    Hogyan éli meg vajon egy pici gyermek a diabetest?
    Hogyan éli meg egy nem diabeteses gyermek, ha testvére diabeteses lesz?
    Hogyan éli meg egy diabeteses gyermek az új közösségbe kerülést?
    ...Egyszóval: hogyan segíthetjük diabeteses gyermekünk lelki világának helyes fejlődését?
     
  2. tímeácska

    tímeácska Őstag

    Érdekes a pici diabos (vagy egyéb tartós betegséggel együtt élő) gyerkőcök lelki világa... Sokkal erősebbek, mint Mi azt hinnénk...
    Elég sok friss diabos gyerkőcöt láttam már, és szülőt... A szülők teljesen kétségbeesett kisírt szemmel, a gyerekek ha nem is nevetve/mosolyogva, de általában nem olyan nagyon elkenődve vették az akadályokat, a tényeket... Sajnálni nem szabad Őket, az biztos, támogatni kell Őket... Na, de hogyan???
    Amikor Mátém diabos lett, még 10 hónapos sem volt... Nos, én nem igazán tudtam, hogyan is támogathatnám egy csecsemőt abban a sok új, és kellemetlen változásban... Aztán rájöttem... Mindent kipróbáltam magamon is, ugyan úgy magamba szúrtam egy (persze nem penen levő) tűt, és az ujjamat is megböktem... És máris tudtam, mi az amit a gyerek is érez, és rájöttem, hogy nem fáj... Sokkal könnyebb volt utána beadni Neki az inzulint, vagy bökdösni a picurka ujjacskáit...
    Azóta lassan eltelt 4 év... És Mátém már nagyfiú lett...
    Soha nem szerette azt hallani, hogy Ő cukorbeteg... Felháborodva szokta mondani, hogy Ő nem beteg, hanem cukros, vagy diabéteszes... De NEM beteg... Mióta pumpája van (1 éve), azóta inkább azt mondja, hogy inzulinpumpás vagyok... És ez jó, hogy nincs betegség tudata... Nem is szeretném!
    Mindig arra gondoltam, hogy Máténak ez a természetes, hogy cukros, mivel Ő gyakorlatilag így élte eddig is a kis életét... Gondoltam, nem igazán foglalkoztatja ez a téma...
    2 nappal ezelőttig így is gondoltam...
    Este 9 körül kimentem az erkélyre... Mátém utánam osont, mezítláb... Felvettem, hogy ne álljon a hideg kövön papucs nélkül... Máté rácsodálkozott, mennyi csillag van az égen... Érdekes párbeszéd folytatódott közöttünk:
    M.: - Anya, ilyenkor lehet kívánni? (gondolom a hullócsillaggal keverte össze a "sima" csillag sztorit...:))...
    Én: - Igen... Lehet. Hármat kívánhatsz!
    M.: - Legyek olyan nagy, mint Te!
    Én: - Hát, ahhoz még párat aludni kell...
    M.: - Nem baj, tudok várni!
    M.: - Anya! Azt szeretném még kívánni, hogy legyél velem mindig...
    Én: - Ezt megígérhetem...
    M.: - Anya! Még azt szeretném kívánni, hogy ne legyél inzulinpumpás!
    Én: - Mátém, sajnos anya mindig az lesz, mint Te!
    M.: - Anya! Akkor inkább azt kívánom, hogy Te ne legyél inzulinpumpás, csak én! Jó?!
    Én: - ... (Nem tudtam erre mit válaszolni... Sírtam...)
    M.: - Anya! Ne sírj, az nekem nem rossz! Leszek én mindig pumpás, de Te legyél egészséges!
    És én még jobban sírtam... Nem tudom, lett volna e szülő, aki az én helyemben ne sírta volna el magát...
    Nos, innen látom, hogy igen is, érdekli/foglalkoztatja Mátét az egészség/betegség, cukorbeteg/nem cukorbeteg kérdés... Csak Ő nem mondja ki, nem úgy, mint Mi! Mert Ő elfogadta... Lehet, hogy Mi nem?!?!
     
  3. zsuzsa

    zsuzsa Új tag

    Ez minden szülőt foglalkoztatja szerintem, és megfogalmazódnak ezek a kérdések, mi a kezdetektől fogva már a kh ban is nem titkoltan beszéltünk az érzéseinkről, a problémáról, persze azt nem tudta hogy mi a betegsége, de érezte hogy valami nagy baj van, és ezt az érzést kellett benne oldani, és erősíteni, magunkat is és őt is. És ez folyamatos most is, arra tanítjuk, és tudatosan fórmáljuk, hogy mindíg mondja el hogy mi bántja mi történt, mit hogyan gondól, de ez nem úgy történik, hogy kérdezek és felel. Pl. Tibusnak lett egy barátja, úgy hívja barátom, neve nincs csak barátom, hívja talafono, beszél vele, és elmondja nekem hogy mit csinál a barátja, mit mondott az anyukája, az elején nem tudtam hova tenni, de egy ismerősünk ráébresztett minket, hogy a barát az ő maga, és így tudatja velünk és bezséli meg magával a dolgokat, és ezt mi hagyjuk is, és partnerei lettünk ebben, megbeszélünk vele mindent vagy a barátjával, és ez működik is szépen. Engem eleinte zavart hogy mindenhol tudnak róla hogy cukros. A múltkor a pékségben vettünk egy vitatigrist, alacsony cukornál ezt adom bevállt, szóval megvettük, és a pénztárnál ő adta oda a néninek, beütötte, majd visszaadta Tibusnak hogy megihatod, erre Tibus mondta hogy most nem mert nem alacsony a cukrom, majd csak akkor ha 3 alatt van. Úgy néztek rám mintha nem magyarúl mondta volna, kérdezte hogy ez most tényleg így van, mondta mogy igen cukros, jaj szegény reskció erre mi eljöttünk. Kinnt megdicsértem Tibust mondtam hogy nagyon okos volt, és milyen ügyesen tudja a dolgokat, mert ezt máshol más szituban is eljátsza, és már engem sem zavar, vállaljuk, aki szemüveges, az is vásáról, és nem veszi le a szemüvegét. Tudom ez nem egészem ilyen de próbálom én is így felfogni, engem azt hiszem jobban zavart, és jobban tartottam tőle, ő a maga nyíltsásgával, őszinteségével, gyermeki viselkedésével, nagyon jól megoldja és nem zavarja semmi, megmagyaráz mindenkinek mindent.
     
  4. zsuzsa

    zsuzsa Új tag

    Ha jót akarok sírni nem kell majd mást tennem csak elolvasgatom ezt a topikot.
     
  5. tímeácska

    tímeácska Őstag

    A beteg gyerek némán tűr... Nem úgy, mint a szülők... Pedig Ő a gyerek... (jaj, most mi lesz velünk... Mi lesz a gyerekkel???)
    A beteg gyerek nem hisztizik... Nem úgy, mint a szülők... Pedig Ő a gyerek... (jaj, hát miért nem csinál már Valaki valamit???)
    Lehet, hogy néha a szerepek felcserélődnek?! Akkor most ki is a gyerek, és ki is a felnőtt??? És ki az, aki úgy viselkedik, mint egy gyerek, és ki az, aki felnőttként?!?!

    -Nem állt szándékomban Senkit megsérteni ezzel a pár gondolattal... De érdemes ezeken elgondolkodni... Szerintem...-
     
  6. christina

    christina Őstag

    Hát ez nagyon meghatott....... és........ muszáj tartanom magam, mert dolgozom!:(
     
  7. Zsu77

    Zsu77 Új tag

    Igen,nagyon gyönyörű!Jó megtapasztalni,hogy a gyerekek mennyire tudnak szeretni! :)
     
  8. gabibaba

    gabibaba Aktív tag

    Eszter (tizedikes) pár éve pszichológus akar lenni. Egy ideje viszont pályamódosításon gondolkodik: óvónő/tanítónő lesz lesz és pszichológus, emellett dietetikus... és ez elég komoly nála.
     
  9. tímeácska

    tímeácska Őstag

    Csak, hogy azok is értsék, ill. tisztább képet kapjanak, akik nem ismernek Titeket: Gábor a diabos, Eszter az Ő nővére...
     
  10. tímeácska

    tímeácska Őstag

    Mátém megint kívánt:
    - Most már olyan nagy akar lenni, mint az apukája...
    Nekem is kívánt valamit:
    - Tanuljak meg vezetni... (Hozzáteszem, hogy van jogosítványom, és szoktam is vezetni... :-D Most határozottan leminősítette a gyerekem a vezetési stílusomat?! Vagy mi?! :lol::-D)
     
  11. Zsu77

    Zsu77 Új tag

    Máté úgy édes ennivaló falat,ahogy van!:)
     
  12. tímeácska

    tímeácska Őstag

    És nagyon fincsi! :-D Harapdálom is rendesen a husiját: egy kis oldalast, egy kis combikát... :rolleyes::mrgreen:
     
  13. vighkata

    vighkata Utolérhetetlen :) – moderátor

    Én meg nosztalgiázom. Az én fiamat már nem lehet rágicsálni, pontosabban már nem nekem.
     
  14. tímeácska

    tímeácska Őstag

    Már nekem is lassan könyörögnöm kell érte, hogy hadd kóstikáljam meg... Csak egy kicsiiiiit! De Ő már naaagy fiú... ;-):-D
     
  15. vighkata

    vighkata Utolérhetetlen :) – moderátor

    És egyre nagyobb lesz, és ezzel arányosan egyre kevesebbet rágicsálhatsz.

    Emlékeztek arra a Danon gyümi joghurt reklámra? "Az én drága kisfiam akkor is az én kisfiam marad" És mutatják a 2,30 m magas kosaras fiatalembert, aki éppen beveri a fejét a csillárba.
     
  16. tímeácska

    tímeácska Őstag

    Ugye, mi Mátéval nagyon sokat voltunk kórházban... És Ő soha nem sírt, hogy haza akar jönni, vagy le akar menni sétálni, szóval, soha nem panaszkodott semmi miatt. Valóban, csak akkor sírt, ha "oka" volt rá: fájt valamije, rosszul érezte Magát...
    Mátém kórházban ült fel először, ott állt fel, ott is tette meg az első lépéseket... Beszélni is ott kezdett el (azóta sem áll be a kis szája, és rója a köröket, megállás nélkül... :-D)...
    Elég sok képet csináltam Róla, na, nem azért, hogy később "emlékezzek" azokra a szörnyű időkre, hanem, mert annyira volt valami a gyerekben, amit úgy éreztem, meg kell örökítenem, és ha visszanézem, erőt ad...
    Volt olyan pl., amikor 5-6 hónapos lehetett, ült a kiságyban, a kis fejébe ment éppen az infúzió, és Ő mosolygott mindeközben, és a kis szemeiből áradt az "anya, ne aggódj, nem lesz semmi baj! Mosolyogj, én is azt teszem!"... Igazság szerint vegyes érzelmeket váltanak ki ezek a képek belőlem... Jó is nézni, de ugyanakkor keserűség is eltölt... De az tény, hogy sokkal kitartóbbak, szívósabbak, mint a felnőttek nagy hányada...
     
  17. Zsu77

    Zsu77 Új tag

    Hát...ki mit vacsorázik...ebédel...reggelizik...
    Van aki Mátét...
    Van aki Kristófot...
    Ugyebár...
    Persze aztán van(nak) aki(k):
    anyukát...

    :rolleyes::D
     
  18. Zsu77

    Zsu77 Új tag

    Ez így igaz!
    Tudod sokat rágtam magam,hogy ha az egészségügy ennyire érdekel,akkor mégis hova orientálódjak...És hát amit itt leírtál,kitűnő példa arra,hogy gyerekosztály:A-a!Mert most vagy bőgök,vagy dolgozok ugyebár...MINDEN ELISMERÉSEM AZOKNAK AZ ORVOSOKNAK ÉS NŐVÉREKNEK,AKIK KÉPESEK A KÓRHÁZI GYERMEKÁPOLÁSRA!
     
  19. zsuzsa

    zsuzsa Új tag

    Én dolgoztam gyermek szakápolónőként, egy évig kórházi osztályon, szerettem csinálni, de nagyon rossz volt hogy nem volt, ill. nagyon kevés idő volt foglalkozni a gyermekek lelkével, meg az az igazság, hogy 20 éves fejjel másképp láttam a dolgokat, nekem még, nem volt, nem tudtam milyen az anyai érzés, hogy mit érezhet aki ott ül a gyermeke mellett, ráadásúl enteritiszes osztályon, fertőző osztályon voltam, és a csontvelő transzplanton, na az borzasztó volt, én leginkább azt szerttem amikor délután beültem mesélni, hozzájuk, játszani, de én kezdőként ezt megtettem, viszont az öreg rókák, inkább a nővérszobában bagóztak, és nem igazán voltam közkedvelt ha foglalkoztam a gyerekekkel, ennyire ráérsz címszóval valamit kitaláltak. Én e miatt a fásúltság miatt nem szerettem az egészet, és hagytam ott, szülészeten dolgoztam, ott meg a pénzről szólt a dolog, akkor segítettek, és annak, akitől lehetett számítani valamire, gusztustalan volt, nem volt olyan régen tíz éve, de a világ már akkor is ilyen volt, most ebből a szempontból talán jobb, mikor én szültem már ilyet nem tapasztaltam, a diab részen se, most sokkal önzetlenebbűl teszik a dolgukat, bár tudom hogy ez kh függő is, most is van olyan hely ahol nagyon emberiek, és van ahová jobb ha az ember be sem teszi a lábát, és ez régen is így volt. Utána elmentem sérült gyerekeket fejleszteni, gondozni, családban nevelkedő gyerekeket, bölcsödei körülmények között, nagyon jó volt, szerettem, ott viszont a családok tragédiáját, a gyerekek helyzetét teljesen magamra vettem, nem tudtam függetlenedni tőle, és nagyon megviselt lelkileg, hogy nem tudok segíteni olyan mértékben ahogy segítettem, nekik az is nagy segítség volt, de én folymatosa azt éreztem hogy kevés vagyok. Legszivesebben ha vissza mennék kh területre bohócdoktor lennék, vagy bohócápolónéni, olyan jó volt mikor jöttek délután egy héten egyszer kétszer, az a sok csillogó gyerekszem, még az a kisgyerek is aki addig sírt, egy kicsit alábbhagyott a sírása, és talán elfelejtette egy két másodpercre hogy hol is van, és miért.
     
  20. Zsu77

    Zsu77 Új tag

    Nekem csak a Heim Pállal van gyerekkórház tapasztalatom.Ott nagyon aranyosak voltak velünk,bár volt olyan nővérke ott is,aki ideges volt egy állandóan síró babára.Gondolom azért,mert az anyukája nem volt állandóan bent,mint mondjuk én az enyémmel,vagy a másik babával.Pedig ha tudná,hogy én is nehezen találtam felügyeletet a nagyobbra.És hát ott bent látni lehetett sokat bentlakókat is és az elég szomorú volt.Szerintem nagyon nehéz lehet és ez a fásultság -noha én elítélem az ilyet- pont egyfajta védekezés lehet.De ez rossz választás.Másképp kell az ilyet feldolgozni,vagy tényleg nem oda való az ember!Voltunk még bent ott máskor egy 24órás megfigyelésre,miután a legkisebbik fiam jóízűen megitta az egész üveg szemfesték-lemosómat.(olyan kicsi volt,hogy még kupakot letekerni sem tudott:egész egyszerűen kirágta az alját és kiszopogatta...jó,mi?)Akkor is nagyon rendicsekek voltak,és mivel elfértünk a gyerekkel egy ágyon,fizetni sem kellett,hogy ott aludtam.De készségesek voltak,mindent elmagyaráztak,úgyhogy tényleg megnyugodva mentünk haza.Volt sok játék és jöttek a bohóc dokik hozzánk is.Ezek jó dolgok voltak.Szóval zömében nem találkoztunk undok magatartással.Talán tényleg változnak a dolgok.Sokat gondolkodtam és talán azért,mert annyira kevés a fizetés,hogy aki marad,az biztos,hogy csak hivatásból tud maradni...
     

Megosztás