Sziasztok!
A héten beszélgettem a gyermek pszihiáterrel,mert 7 éves kislányom viselkedésébe egy nagyfokú negatív változást vettem észre.Sajnos már édesanyám kétségbeesésébe azt mondta,hogy vagy megneveljük a leányzót, vagy mehetünk albérletbe.Megértem anyukámat is, mert tényleg nagyon negatív dolgokat szokott neki Andika mondani/no és persze nekem is/ és szófogadatlan,rengeteget hisztizik, és anyu sokat segít nekünk, és nem ezt érdemelné Andikától. Én meg persze kiabálok vele, próbálva fegyelmezni, de tudom,hogy ez így nem jó.Ez a telünk nagyon nehéz volt,sokat voltak betegek a gyerekek és az egész család is.Andikával is többször kellett menni a kórházba,December 20-a óta még két hetet se volt oviba.Szóval megértem Andikát is,mert ezek a betegségek amik neki vannak/lisztérzékenység, 1-es tip. diabétesz,reflux és pollenallergia/igencsak megnehezítik az életét, és nagyon nagy energiákat és fegyelmet igényel tőle, és ez egy 7 évesnek nagyon nehéz lehet.Ráadásul most előtte van jó néhány változás.Szeptembertől iskolakezdés,április, májustól penről áttérünk pumpára.Belegondolva ezek, nekem is okoznak álmatlan éjszakákat, és lehet,hogy ezt érezheti rajtam is, hogy feszültebb lehetek stb.Azon is gondolkodtam, hogy először nagyon tiltakozott a pumpa ellen, majd mikor a kórházba bent voltunk pár napot rá lett beszélve a pumpára,majd utána teljesen megváltozott a hozzáállása és szinte büszkén mondta,hogy neki is lesz pumpája.Igazából,hogy legbelül,hogy érez ezzel kapcsolatban nem tudom,bár sokat beszélgettünk , és mindketten bízunk abban, hogy, ha jól megtanuljuk a pumpa használatát jobbak lehetnek a cukrai, ki tudjuk talán küszöbölni ezt a sok hipotól,majd somogyi hatástól kialakult ingadozásokat és elkerülhetőbbek a szövődmények.Igyekszem megérteni Andikám kis lelkét és több időt arra szánni,hogy a kistestvérei mellett is legyen naponta olyan időszak amikor csak az ővé vagyok és együtt játszunk, alkotunk, sütünk,csak sajnos nem könnyű. Főleg mikor másnap,ha rossz kedve van, szépen a szemembe vágja,hogy te nem is vagy az én anyukám, csak megvettél engem, és nem is szeretsz, és jobb lenne meghalnia...Ilyenkor mindig mondom neki, hogy nagyon szeretem, csak a rossz viselkedést nem szeretem, de ő hajthatatlan és van mikor az én türelmem is véges, és ledöbbenek, hogy hogy gondolhat ilyeneket és egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezekkel a gondolataival.Nagyon szeretem őt,de tudom,hogy meg kell tanítanom neki a határokat és nem akarom,hogy később a viselkedése miatt rosszabb legyen neki,csak sokszor én se tudok jól dönteni és a feszültséget, tehetetlenséget kiabálással vezetem le, ami sajnos mostanában szokásommá vált.Szeretnék ezen változtatni, ezért gondoltam, hogy családterápiára járunk a pszihológusomhoz,és talán találunk jó megoldásokat.Volt valaki köztetek hasonló helyzete?Mi lett a megoldás?Kissé elkeseredett vagyok, de most hogy visszaolvastam egy régi bejegyzésemet reménnyel tölt el,hogy talán Andika ismét majd pozitívan fog hozzáállni ehhez az állapothoz, és én segíthetem ebben.Nektek milyen tapasztalataitok vannak diabos gyermeketek nevelésével kapcsolatban?Sziasztok!