Na, vegyük az én személyes tapasztalataimat, amiket sikerült benyalnom pár év alatt...
Én mit tennék, mit engednék, mit nem engednék, miben lennék hajlamos kompromisszumot kötni (mert ilyet is tudok ám
)...
Mikor Mátémmal elég sokat voltam kórházban, és ugye én is vele voltam a nap 24 órájában, így a penek és cukormérő is nálam voltak. Nem akarták elkérni az egyik helyen, de ott azért már ismertek... Ennek ellenére is történt, hogy kételkedtek a szavamban, ami, ha büntetlenül megtehettem volna, bizony megtoroltam volna...
Aztán csak sikerült megbizonyosodniuk illetékeséknek, hogy anyuka együttműködő, még akkor is, amikor nem...
Megmondom őszintén, és nem titkolom, hogy bizony volt olyan esetünk (nem egyszer...
), amikor nagyon de nagyon nem értettem egyet az orvossal. 28 mmol/l-re 1 egység Actrapidot akart beadatni velem... Hiába győzködtem, hogy hát, a 3 órával ezelőtti 21-re is 1 egységet mondott, és most már 28-nál tartunk, biztosan jó lesz ez!? Hát, a kompromisszum kötést bebuktam...
Na, de engem sem kellett félteni (már akkor sem...
), én bizony az általam gondolt mennyiségű inzulint adtam be, és láss csodát, végre lefele indult meg a gyerek cukra! Aznap még 1-2 alkalommal ugyan ez az orvos-én beszélgetés lezajlott, mindhiába... De hoppá, nővérke is jött velem az inzulinbeadáshoz... Én meg egyszerűen megmondtam neki, hogy ha akarja, "láthatja", hogy igen, nem annyi inzulint adok be, amennyit az orvos előírt... Erre egy nem várt fordulat: ő bizony csak annyi inzulint látott beadni, amennyit az orvos előírt...
Tehát, nővér szinten sikerült - hát ha csak így is - a kompromisszumkötés!
(Természetesen én most itt nem akarok SENKIT arra buzdítani, hogy csinálják azt, amit én tettem, én csak egyszerűen leírom, hogy csináltam ilyet is...)
Aztán volt olyan is, amikor egyáltalán nem lehetett kompromisszumot kötni, ráadásul a pen sem nálam volt, és nem is én adhattam be... Szívem csücske még mindig ezen egészségügyi intézmény...
Az esetek többségében viszont sikerült az orvossal megállapodnom a gyerek inzulin kezelésének kérdésében. Igaz, néha órákig kellett jártatnom a számat, de sikerült! Ésszerű érvekkel azért általában megy...
Mióta pumpás Mátém, egyszer voltunk - két és fél éve asszem - kórházban, na, abba viszont egyáltalán nem engedtem, hogy beleszóljanak! Igazság szerint nem is nagyon akartak, mert a pumpát sem nagyon ismerték, én meg akkor már pár éve használtam (Mátémon). De ha olyan helyre kerülnék Mátéval, ahol "értenek" a pumpához sem engedném - már nem... -, hogy véleményem nélkül írják elő a terápiát!
Az én esetemben pedig az a tapasztalatom - felnődd pumpás diabos lévén -, hogy félnek a pumpától... Így nem is akarnak belefolyni a kezelésbe (legalábbis, a környékünkön nem...), totálisan rám hagyták, hogy azt csináljak, amit gondolok, jónak látok... Ez az én szempontomból jó volt eddig, de egy cseppet sem nyugat meg: mi van akkor, ha úgy kerülök be, hogy nem tudok magamról, meg a pumpámról "gondoskodni"!?? És mi a helyzet a többi pumpás emberrel a környékünkön, akik nem merik magukat "kezelgetni"???
Dilemma, dilemma, dilemma...
:dr_32:
