Bár nem diabétesszel kapcsolatos, de a szülői rátermettséggel, és akarattal kapcsolatos.
Én csípőficammal születtem, de születésemkor nem vették észre az orvosok. Kb. 5-6 hónapos voltam, amikor apu észrevette a mászásomon, hogy "húzom" a jobb lábamat. Megnézték, és nem is volt egyforma hosszú. Gyerekorvoshoz vittek, de a doki azt mondta, hogy a gyereknek semmi baja. Akkor apuék elvittek Székesfehérvárra (Dunaújvárosból), de ott is azt a választ kapták, hogy nyugodjanak meg, semmi baj nincs. Visszajöttek, és a gyerekorvostól kértek beutalót Pestre a Heim Pálba. A gyerekorvos begurult, hogy hogy képzeli egy laikus szülő, hogy felülbírálja az ő diagnózisát, és nem adott beutalót. Apu a hóna alá vett, és beutaló nélkül elvitt a Heim Pálba. Ott egy akkor már idős professzor csak csóválta a fejét, hogy lehet, hogy egy nyilvánvaló csípőficamot ne vegyenek észre! Pavlik kengyelt kaptam, és két hetente mentek fel velem a Heim Pálba vizsgálatra és kengyel beállításra. Másfél éves koromig volt rajtam a kengyel. Éjszakánként hol apu, hogy anyu sírtak velem felváltva. (Akkor hat hét szülési szabadság után az anya dolgozott.) Meggyógyultam a szüleim áldozatos, gyógyító szeretete és következetes odafigyelése folytán. Csak ortopéd szakorvos látja rajtam, hogy valaha csípőficamos voltam (meg hát a röntgen felvételek tanúskodnak).
Aztán megszületett a fiam, és még a kórházban kértem a neonatológust (újszülöttgyógyász), jobban nézze meg a gyerekemet, mert én csípőficamos voltam. Azt mondta, hogy tökéletesen egészséges a gyerek, és én megnyugodtam. Anyukám viszont állandóan nézegette, vizsgálgatta a cseperedő fiamat, úgy ahogy engem vizsgálgattak annak idején. És nem úgy látta, hogy minden rendben lenne. A fiam kinyújtott lábain a hurkák redői nem estek egy vonalba. Mondtam, hogy jobban megnézettem a dokival a születésekor, meg a gyerekorvosnak is említettem. Ekkor anyu csak annyit mondott, hogy ha annka idején ők hisznek egy, aztán még egy orvosnak, akkor én ma bicegve, kacsázva járnék, több csípőműtét után is. Hirtelen félelem ébredt bennem, mert tudtam ők min mentek keresztül. Kértem beutalót, de ne tudjátok meg hogy nézett rám a gyerekorvosunk, később sem mi voltunk a kedvencei.
Az ortopédiára 1987. februárjában kaptunk időpontot (a fiam 5 és fél hónapos volt), és ha valaki emlékszik valami miatt 1987 telére, az tudja, hogy ember magasságú hó esett, és - 20 fok volt. Az utak járhatatlanok voltak, a hóban egy személy csapásnyi utat lapátoltak ki. Babakocsit nem lehetett tolni, hát beraktam a gyereket a bundazsákba, és felraktam a jéggé fagyott hókupac tetejére, és úgy húztam a rendelőig. Ahol szélesebb csapás volt, ott a hónom alá vettem a gyereket és úgy mentem. Szerencsére a vizsgálat és a röntgen is negatív volt, tényleg egészséges volt a fiam.
A szüleim ha nem veszik komolyan az aggodalmukat, akkor én most bicegnék. Én "fölöslegesen" vittem el a gyerekemet, de az biztos, hogy százszor vigyem el fölöslegesen, mint egyszer ne, de baj legyen. Azt életem végéig nem bocsátanám meg magamnak.
Kedves anyukák! Nagyon is természetes az aggodalmatok, még ha "fölösleges" is. Azt hiszem ezen a fórumon a szüleim tudnának mesélni, pedig az én esetemben biztos volt a gyógyulás.
Kicsit hosszúra sikeredett, de ez is egy történet, amit az élet "írt".
Kata
Talán ez most furán hangzik, de több ilyen nagy betegség-állapot már nem írható a cukorbetegség (azaz az ezt okozó génhibák) rovására... Jól tetted, hogy megemelted az inzulint, ha van egy kis időd, érdemes végigböngészni ezt a fórumot, nagyon sok hasznos gyakorlati tanács van benne, de akármilyen kérdésed van, itt bárki segít!
