Jaj, drága Ditti! Annyira érzem, hogy miről írsz, hogy mit érzel...!
Lehet, hogy meglepő lesz, amit írni fogok most, de azért mégiscsak leírom, mert úgy érzem, le kell, hogy írjam...
Annak idején Mátémmal mi is megjártuk a hadak útját... De úgy alaposan! Annyira tisztán emlékszem az első durva hypojára, mintha csak tegnap lett volna! Éppen csak hazajöhettünk a kórházból adaptációs szabadságra (feltételes szabadlábra voltunk helyezve), egyetlen egy hétvégére, ami állt vagy 16 órás itthonlétből... Sikeresen benyalt drágaságom valami hányós vackot... Remek... Még mielőtt a "szabadságunk" lejárt volna, mehettünk is vissza... De mindezt úgy, hogy Budapestre kellett visszamennünk Várpalotáról egy hányós friss diabos alig 9 hónapos gyermekkel! Hát, legalább négyszer olyan hosszúnak tűnt az út, mint egyébként!
Aztán újabb 2 hetet sikerült eltöltenünk a kórháznak nevezett börtönben...
De aztán csak hazajöttünk, és pár nap múlva ismét hypozott Mátém, de mindezt hányás nélkül... Ekkor arra tudtam csak gondolni - mint minden szülő ilyenkor... -, hogy én hibáztam, nem figyeltem oda eléggé! Persze, mi is elhasználtunk 1 hét alatt vagy 2-3 doboz stixet, grammra pontosan próbáltam etetni - már amennyire egy anyatejes-szopós csecsemőt lehet grammra pontosan...!
Aztán eltelt megint 1-2 hét, újabb hypo jött! De úgy, hogy mindent ugyan úgy csináltunk, mint amikor nem hypozott, és rendben voltak a cukrai. Igaz, hogy nem jöttem rá az okra, hogy mitől hypozhatott, így megint azt gondoltam, hogy csak én hibázhattam, hiszen azt sulykolták a fejembe, hogy az alacsony vércukor kezelési hiba eredménye: nem elegendő a szénhidrát, illetve túl sok az inzulin! Ergo, mégiscsak én hibáztam...
Aztán eltelt újabb 1-2 hét... Ez az időszak mesés volt, minden rendben volt, se hypo, se hyper... Aztán Mátém ébreszthetetlen lett... Glucagon... Kórház... 2-3 nap eltelt cukros infúzión csüngve, mire rendeződött a cukra! Rendeződött = tartósan 2 mmol/l feletti cukor!
Aztán haza...
Rágtam magamat hetekig, hogy miben hibázhattam...
Csak nem jöttem rá...
...Ekkor megígértem magamnak én is, hogy soha többet ilyen durva hypo! "Szemfüles" leszek és óvatos!
... Aztán vagy 3-4 hétig úgy is tűnt, minden rendben... Már én is kezdtem "elfelejteni" a kómás "eseményt"...
(Megjegyzem, hogy ekkor még csak Insulatard és Actrapid inzulinokat kapott Mátém... Alig 11 hónaposan...)
Aztán megint megismétlődött a megmagyarázhatatlan... Ismét Glucagon... Ismét kórház... Ismét Rindex-hegyek...
És így éltünk át-meg-túl (...) 3 évet... A hazai összes létező inzulin-kombinációt kipróbáltuk, volt, hogy naponta 3-4 (!) különböző fajta inzulint kapott (Mixtard 30 reggel - Actrapid ebédhez - NovoRapid korrekcióra - NovoMix 30 este), átmenetileg tökéletesen működött, de csak 1-1,5 hónapot jelentett ez az átmenetileg! Aztán újból bőven 1 mmol/l alatti cukor, a legalacsonyabb 0,3 volt (!)... Glucagon - kórház - 2-3 nap cukros infúzió - haza - 1-1,5 hónap "nyugi" - hypo - Glucagon - kórház... ... ...
Igen, voltak kegyetlen időszakok! Gyakorlatilag az egész kb. 3-3,5 év kegyetlen volt... De nem állhattam meg... Nem állhattam le... Mert NEM tehettem meg! Járt az agyam éjjel-nappal... nappal-éjjel... Megoldást csak évek múlva találtunk, ami nekünk a pumpa volt... De lehet, hogy nem önmagában a pumpa hozta a "megoldást"...! Mert lehet, hogy más volt a baj, nem maga a kezelés... Lehet, hogy valami "helyére került" éppen akkor, amikor a pumpát kapta Mátém! Értem ezalatt, hogy lehet, ha nem kapta volna éppen akkor a pumpát, akkor is javult volna a helyzet! Mert pl. változott valami, mondjuk megállt a gyors növésben, közreműködőbb lett az evésben, stb. Vagy egyszerűen én "nyugodtam le" egy kicsit, hogy na, most akkor ettől már csak jobb lesz... Pedig rettegtem, mi lesz, ha a pumpától sem...
És azóta sem vettem "lazábbra" a dolgokat! Nem mérünk kevesebbet, nem követelem meg kevésbé a fegyelmet (bár lehet azt mondják, nem látszik, pedig nagyon is nem tűröm diab terén a fegyelmezetlenséget!) sem Mátémtól, sem magamtól, sem senkitől!
Viszont ami változott: sokkal tudatosabb lettem, nem ragaszkodok olyan makacsul az előírt dolgokhoz, lehet bármit enni - igen, ez most épp az ellenkezőjének tűnik, mint amit az előbb írtam... fegyelem... bármit lehet??? Igen, bármit, de ragaszkodom ahhoz, hogy pontosan legyen "kordában tartva" ez a szabadság: oké, jöhet a keksz-csoki-fagyi-mittudoménmi, de cukormérés előtte-utána+pontosan kiszámolt és adagolt inzulinnal mehet csak mindez! Így a gyerek sem érzi magát "másnak" "hátrányos helyzetűnek", mondhatnám azt is, hogy így kevesebb okot hagyok az önsajnálatra
D), és előbb vagy utóbb, de tuti, hogy megtanulja a játékszabályokat, a játékszabályokat az életben maradáshoz... Az egészségesen való életben maradáshoz! És tényleg nem látom Mátémon azt, hogy "hiányolna" valamit az életéből (mondjuk a diabtalanságot...)!
De mindehhez nekem kellett változnom... És nem kicsit! És nem máshogy, mint pszichésen! Aztán majd Mátém fog pszichésen változni - jajj nekem tinédzser-kor...
! De nem rágom magamat ezen... Elég lesz majd akkor és ott kitalálnom valami furfangot, hogy túljárjak majd az eszén - nem lesz egyszerűűűűűű!
Agyalni fogok! De csak úgy, hogy észre se vegyen belőle senki semmit! Kívülről lazán, belülről keményen!
Eddig bejött!
Ha még mindig ott tartanánk, mint ide s tova 4 éve? Ha a hypo-kórház-hypo-kórház mókuskerékben lennénk is ezt mondanám e? Valószínűleg igen! Ugyanis, azóta sem változtattam a hozzáállásomon, nem változtak az elvárásaim, mondhatnám, csak a kezelés változott! És talán ez a lényeg: nem változtam a "könnyebbség"-"megkönnyebbülés"-"nyugodtabb élet" ellenére sem!
Aminek viszont nagyon örülök: Mátém egyáltalán nem említ egyetlen egy kórházi "élményét" sem negatívan! Emlékszik rájuk, vagyis, valamennyire emlékszik, de inkább arra emlékszik, hogy amikor infúziót kellett kapnia mindig velem feküdt az ágyban - vagyis én vele
-, és alig várta, hogy kimehessen a játszószobába, addig meg mindig hordtam be a játékokat, és a végén majdnem több játék volt a szobánkban, mint a játszóban...
Tehát ezt sem olyan negatívként élte meg!
Még egy nagyon érdekes dolog, bizonyítván, hogy nem éli meg rossz dologként ezt az egész mizériát: valahogy a vérvételtől fél... Kanült beböki magának évek óta, de a vérvételt nem szívelheti. Nem szívelheti, de képes egyedül bemenni vérvételre, ő mondja, hogy nem kell bekísérni, hadd menjen egyedül... Persze küzd a bökés ellen
dr_32
, de nevetve jön ki! És ha kell, másnap is elmegy vérvételre, és újból küzd (nagyon kitartó
), de nem próbál alkudozni, meg nem hisztizik, hogy ő nem akarja! És harmadnap is képes ezt eljátszani, a küzdelem nem hagy alább, viszont nem alkudozik, de nem kevesebb/kisebb mosollyal az arcán jön ki, mint előző nap! Erősebbek ezek a kis kölkök, mint Mi azt gondolnánk! ...És közben nem feltétlen sérülnek...! Ez nagyon fontos!
Én Mátémból merítek erőt, Ő pedig belőlem! Na, de ha nekem nincs erőm, a gyermekem honnan, kiből merítsen??? Nem tehetem meg, mint anya, hogy ne támogassam a gyermekemet az erőmmel! Ezt, a Világ legcsodálatosabb szerepét hívják úgy, hogy ANYASÁG!
Ezzel csak annyit szerettem volna mondani Ditti, hogy fel azzal az okos buksival és töltsd azt a kis édes Tökmagot a meleg-erős-szerető szívedben rejlő erőddel! Mert van, csak Te azt hiszed, hogy nincs! De, de! Ott van az, én tudom!
