Diabeteses gyermek lelki világa...

ildikó

Új tag
Kedves Ildikó!
Lehet, hogy egy pszhihológus tudja a dolgát de, de ha te tudsz gyugodtan és magadban rendezve erről beszélni a kicsi fiaddal, és diabeteszes gyerekek társaságát keresve látva, hogy nincs egyedül, talán többet tehetsz magatokért. Sajnálkozni nem szabad "szegény gyerek, milyen fiatal, "stb. ezek nem visznek egyikőtöket sem előre. El kell mondani az igazat, lehet reménykedni abban, hogy egyszer meggyógyítható lesz ez a betegség és megígérni, hogy amint erre lehetőség lesz te segítesz, illetve ti szülők segítetek neki, de most erre lehetőség még nincs. Én is nagyon nem szerettem amikor ilyeneket hallottam a felnőttektől, és kezdtem egy idő után talán úgy 10-11-éveimben keresgélni a szakitrodalmakban, újságokban, amik akkortájt még igencsak szerények voltak, de mindig találtam valami vigasztaló adatot. Most is vannak, és ezek éltetnek. A diabetesz gyógyítása címszóval talász néhány kutatási eredményt a világhálón. Sajna még mindig várni kell rá. De reményt ad. Addig is légy türelmes és ha kell sírjatok együtt, néha az is segít. De a türelem, a szeretet, a legfontosabb a megfelelő inzulin kezelés mellett. És ami még nagyon fontos, tudom ezt a legnehezebb neked szülőnek, Ne érezze a külömbséget a cukorbetegsége miatt, nem kell az alátványos figyelem, ami már terhes. Ha van másik gyereked ez mindkettőjüknek nagyon rossz, ha egyedüli akkor is.
Rövidesen keresek egy kiadót aki a diabos gyerekkorti élményeimet és a felnőtté válláskorit kiadja.
Talán nektek lesz egy két segítség benne. ezzel a szándékkal írtam.
Minden találkozóra vidd el a kisfiad, legyenek diabos barátai, közös élményei. Nekem ez nagyon hiányzott a gyerekkoromból.
Sok türelmet kívánok nektek Magdika


Magdika!

Köszönöm kedves soraid!!! Miért haragudnék?

Nem szoktam sajnálkozni előtte, már nem is panaszkodom előtte, hogy rosszak a cukrai, nem aludtam, stb. Mert láttam, hogy ez rosszul érintette. Nem érzem, hogy megkülönböztetném a tesójától, mert ő is azt eszi, azt játsza, mindegyiket viszem mindenhova. nincs az pl., hogy Anna marad a mamánál, vagy máshol, Péter meg nem. Tehát úgy érzem, hogy ebben nem hibázok. De lehet, hogy azért is jó lenne segítséget kérni, mert ő olyan dolgokat tárna fel, amik eszembe sem jutnak. Megyünk ált. minden diabos talira.
 

ildikó

Új tag
Szia Ildikó!

Nagyon nehéz ez a helyzet. Mindenképp keress olyan szakembert, aki a gyereklélektanban jártas. 100%, hogy tudni fogja a megoldást!

Magam véleménye szerint, bár nem mondok semmi ördöngőset, jobbat viszont nem tudok, első lépésként alaposan meg kell figyelni minden szituációt, amikor a kisfiad elkeseredettsége előjön. Mi előzte meg? Mi történt? Hogy nyugodott meg? Te mit tettél, hogy reagáltál, és ez hogy hatott a gyermekre? Még az se baj, ha feljegyzéseket készítesz: előbb utóbb ezen a papíron minden lényeges elem szerepelni fog, és akkor neki lehet állni gondolkodni.
Magam részéről jobbnak látom, ha nem sírnál a kisfiad előtt. Ő ehhez kicsi. Ez nem hazugságban tartás, ugyanis azt látnunk kell, hogy egy óvodás korú gyerek nem "egyenragú" partner velünk szülőkkel atekintetben, hogy ők minket tekintenek erős bástyának, az oltalom megtestesítőjének, mi szülők vagyunk azok, akik minden bizonytalanságot eloszlatunk, a kérdésekre válaszolunk, stb... Ez a biztonságérzet kell az egészséges lelki fejlődéshez. Ha ez a bástya a gyerek előtt omlik össze, az a legvégső és legerősebb bizonyíték a gyerek számára, hogy nagy a baj, itt valóban valami siratnivaló dologról van szó. Azonban ahhoz, hogy Ő, a kicsi azt érezze, kerek a világ, Neked is azt kell érezned, sőt, elsősorban Neked kell ezt belátnod, mert a gyerekek valójában "leképezik" a szülő lelkiállapotát (többek között.)
Ha biztosan kizárható, hogy "kívülről" bántja meg őt valaki (oviban pl), akkor a megoldás és a baj forrása a belső körben van. (A jó öreg mondat: "Beteg a gyerek? Gyógyítsd a szülőt)
Elemi még azon túl, amit a többiek az előbbiekben említettek: a játékosság! Ha úgy adódik, valamit épp tiltani kell, vagy valami olyasmit kell csinálni, amit nem szeret, építsetek köré (igaz tartalmú) játékosságot!


Péterben akkor jönnek elő ezek a gondolatok, amikor tapacsot cserélünk. Nagyon fél tőle. Eleinte nem volt gond, de mikor szültem, akkor próbáltak feltenni rá szenzort, és az nagyon fájt, nagyon megkínozták, le is kellett venni. És ettől kezdve van ez a félelem. Sokáig este, amikor elaludt, akkor cseréltem, de nyáron kellett egyszer napközben, és nem volt semmi sírás, és akkor áttértünk erre. De most megint jött ez a félelem, hiszti, és már 2-3 alkalommal ezek a gondolatok. És csak ilyenkor. Úgyhogy most megint éjjel cserélek.

Eddig nem sírtam előtte, próbáltam mindig nagyon nyugodtan elmagyarázni, hogy miért diabos, más gyerek is van, másnak más a betegsége, stb. De most nagyon kiborultam.

Tegnap volt a szülinapom, és tegnap 3 éve, hogy Péter diabos....

Lehet, hogy hülyének tartotok, de azt kívánom, hogy én is az legyek, hátha kicsik könnyebb lenne akkor Péternek.
 

dg

Őstag
Ildikó!

Azt írtad, péter 4 éves, és 3 éve diabos! Korábban pedig azt, hogy amikor elkeseredik, azt mondja: olyan szeretne lenni, mint diab előtt! Őszintén szólva, én nem hiszem, hogy vannak emlékei a nem diabos korszakáról. Talán azt kéne megfejteni, hogy mit is jelent akkor ez a mondata? Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó: valóban retteg a fizikai fájdalomtól, és arra az időre emlékszik, amikor nem kellett tapacsot cserélni, amikor a diab nem okozott fájdalmat?? És attól a rettenetes emléktől kezdve kialakulhatott benne egyfajta fóbia?
Találgatások, még akkor is, ha kiderülne: nem járunk messze az igazságtól. Mindenképp beszélj szakemberrel, aki nem csak a probléma feltárásában fog segíteni, de megmondja a megoldást is.
Én úgy látom, Benned is rengeteg a keserűség, szorongás, amit oldani kell. Hidd el, Péter diabhoz való viszonyában sokat nyom a latba a Te diabhoz való viszonyod.
 

ildikó

Új tag
Igen, én sem értem, hogy Péter mit ért azalatt, hogy olyan szeretne lenni, mint régen. Hisz 1 éves volt, nem emlékezhet rá!
22-én megyek pszichiáterhez, egyenlőre csak én, azt mondta.
Keserűség biztos van bennem, de általában nem rágom magam, elfogadtam, csinálom a legjobb tudásom szerint. Aztán ki tudja, hogy mit hoz ki belőlem a szakember.....

Köszi, d.g.!
 

Magdika

Új tag
Igen, én sem értem, hogy Péter mit ért azalatt, hogy olyan szeretne lenni, mint régen. Hisz 1 éves volt, nem emlékezhet rá!
22-én megyek pszichiáterhez, egyenlőre csak én, azt mondta.
Keserűség biztos van bennem, de általában nem rágom magam, elfogadtam, csinálom a legjobb tudásom szerint. Aztán ki tudja, hogy mit hoz ki belőlem a szakember.....

Köszi, d.g.!

Ildikó!

Magamról tudom, hogy emlékeim mikorra vihető vissza, de meg kellett élnem az unokám 3 évesen egy gyermek életében a legrosszabb élményben való részvételét is. Nem diabos, egésszen más. Erről nem szeretnék írni most. Majd talán egyszer annak is eljön az ideje. Szóval a kicsike 3 évesen megélt kegyetlen "élményét" és az előző életét mai apig emlegeti. Hihetetlen, hogy szinte majdnem a születéséig vissza emlékszik. Ebben egész biztods vagyok, de azt is tudom, hogy ezekből csak részek maradnak meg évtizedek múlva. Most hatodik éves lesz márciusba. Erre szokták mondani, hogy az idő gyógyít.
Én hiszem, hogy a kis fiad most emlékszik még előző részére életének, de az idő majd segít, talán nem is marad meg semmi. Voltak nekem szegezett kérdések csoportokba, ahol oktatták a diabeteszeseket, melyek ilyenek voltak. "Hogyan élte meg a diabeteszé válást. Erre és hasonló kérdésekre azt szoktam felelni némi humorral. "Nekem erre könnyű válaszolni, hisz nincsenek is nem diabos emlékeim.
Remélem megint tudtok a sorok között is olvasni.
Magdika
 

dg

Őstag
Nagyon elgondolkodtató, amit Magdika ír. Mert a felnőtt nem emlékszik a picikori élményeire, de egy 4 éves (mert Ildikó Péterkéje annyi, s tőlük indult a gondolatmenet)még emlékezhet?
Az én lányom is 4 éves. 22 hónapos korában diagnosztizálták a diabéteszt.
Rengeteg dolgora emlékszik: apróságokra, benyomásokra, eseményekre -- általánosságban. Mindig megdöbbent, amikor előhozakodik valami régi élményével.

Ő arra nem emlékszik, hogy milyen volt a "rendszertelen" élete. Arra viszont igen, mikor a kórházban, traumaként megélve, lefogták a kezét, hogy megszúrják, meg hogy kizavarta a dokibácsit a teremből. Sorolhatnám.
Szóval, úgy vélem, a traumatikus események jó eséllyek megmaradnak, de az "általános összkép", itt konkrétan arról, hogy milyen volt nem vc-t mérni minden nap (például) 1 éves kor előtt, szerintem nem. Azt állíthatom: nálunk biztosan nem maradt meg így 4 éves korára.
 

ildikó

Új tag
Hihetelen a memóriájuk a gyerekeknek, ezt én is látom.
SZerintem Péternél az maradt meg, mikor nem kellett tapacsot cserélni, és most az milyen fájdalmas. De arra nem emlékszik, hogy a penes szúrásnál is sírt már a vége felé (mielőtt pumpát kapott).
 

dg

Őstag
Ildikó!

Ha nem tartod indiszkrétnek a kérést, majd írj arról, hogy hogy alakulnak a dolgok, és mit mond a szakember? Engem nagyon érdekel!

És Péternél hogy következtek egymás után a diabhoz fűződő viszonyának fázisai?

Nálunk így:
Először sírás: méréskor, penezésnél, de hogy őszinte legyek, már én sem emlékszem, hogy ez hány napig tartott? Nagyon rövid ideig. Az biztos, hogy a vc mérésnél már a kóházban eltöltött néhány nap alatt el kezdett együttműködni a lányom.
Utána elfogadás. Teljesen természetessé vált hamar, mindnyájunknak. Mostanában büszke, hogy kezdi egyedül (felügyelettel, kis asszisztenciával) használni a mérőt, boldogan újságolja, és idegenekkel is közli, hogy ő cukros, és ezért nem eszik sok cukrosat, stb... (közben meg vígan ízekre szedi a pénztár körüli mütyöráradatot, és kicsit se érdekli, hogy a néni egyáltalán hallotta-e, amit mondott, főként a mütyörök lefoglaló ereje miatt :rolleyes:).
Viszont érdekes, és sokszor bosszantó, ugyanakkor nem csodálnivaló az emberek reakciója. Néhányan "jófejként" reagálnak, a zöm nem tudja, mit hall, és van egy kisebb csoport, aki menten borzadályos sajnálkozásba kezd. Múltkor finoman rá is szóltam egy asszonyra, annyira belegerjedt a szánalomba.
Most még nem nézi az ilyen reakciókat a gyerekem, de eljön az idő, amikor igen, és rettenetesen zavarni fogja, mint mindenkit, ha akármi miatt szánják. Nyilván, ez lesz majd a kérdések korszaka, s ettől tartok a legjobban, nehogy a világ belenevelje a betegségtudatot (a káros értelemben vettet.)
Elkerülni ezt, és sok más "külső" kellemetlenséget nem lehet, de remélem, a páncélunk jóféle lesz! ;)
 

ildikó

Új tag
Sajnos, nem megyek hétfőn a lélekdokihoz, mert a férjemet berendelték dolgozni. Valószínű, hogy majd csak jövőre.
Most nyugalom van e téren, mert álmában cserélem a tapacsot.

Nálunk nem voltak kezdetekkor semmi gondok, a cukorméréssel soha. Mielőtt pumpa lett, akkor már nagyon utálta a pent, úgy kelt fel, hogy ő nem akar inzulint. A tapacs-csere sem okozott gondot egy ideig, aztán igen, ekkor tértünk át az éjjeli cserére. És ez akkor volt, hogy szenzort raktak rá, ami baromi nagy és vastag tű segítségével történik.
Én sem engedem, hogy sajnálkozzanak rajta, igazából már én sem merülök bele, cukorbeteg és kész. Semmi kedvem egy "isemeretlennek" elmondani. AZ ismerősök meg úgyis tudják.
 

dg

Őstag
Na, ide írok a palacsintás topikban felbukkanó témára (Zsu, Kata).

Tolerancia, evés, egyen-e egy nem diabos gyerek a diabos előtt olyat, amit a diabosnak (éppen) nem lehet?

Leszögezhetjük: fog enni. Oviban is, suliban pláne, később meg pláne- pláne... Ezt a helyzetet a diabos gyerekeknek kell megtanulniuk kezelni, de biztos a lisztérzékeny szülők is bőven mesélhetnének, meg a többi táplálékallergiával élő.

Hagyhatjuk a totyogók esetét, az is más, meg nem kell beszélni a tantaloszi kínokról se: nyilván ne álljon oda egy nem diabos gyerek a diabos elé, hogy "bi-bi, te ilyet úgyse ehetsz!"

Biztos az is, hogy nem mindenkit érint érzékenyen a kérdés, ebben is nagy különbség van gyerek és gyerek között.

A magam részéről helytelenítem, ha "természetellenesen" viselkedik valaki azért, mert diabos van a láthatáron. Mondjuk, ha valakinek az a természetes, hogy egész nap félméteres gumicukor lóg a szájában, azt persze abbahagyhatja, de ne a diabos gyerkőc miatt tegye, az illető rosszabb helyzetben van.

Én minden esetre arra tanítom a gyerekemet, hogy rendszeresen éljen, és elég szabad a vásár, nem kell a kútba ugrania, ha más beleugrik. Szerencsére meglehetősen liberális az életmódunk, táplálkozásilag nemigen lenne különb diab nélkül sem. Nincsenek tiltott ételek, csak tiltott mértékek, és ezt a gyerekem már jól tudja, egyelőre nem is veszi zokon, mert összességében nem marad le semmiről (láttátok volna, mikor előadtam szokásainkat a Bátor Táborban, és láttatok volna engem, amikor ők előadták az őskort...).

Szóval, nem szabad egy gyerek szeme elől elrejteni a valóságot, mert úgyis szembesül vele, legfeljebb majd nem tudja kezelni (...ez az "úgyis vesz belőle", amin persze, mindenki átmegy valószínűleg a tanulóúton). A kezdetektől a differenciáltságra kell nevelni, és ebben az is benne van, hogy van, aki kinnhagyja a kornflékszes zacsit, de nem lehet belőle venni. Minden életkorban megvan a megfelelő tálalási módja a szabályok elsajátításának, és nyilván, ezek nagyon különböznek egymástól. Más a totyogó, más a kamasz esete.

Persze, az jó, ha egy barát vár még fél órát a szendvicsével, hogy együtt ehessék meg, meg van udvariasság, előzékenység, stb..., de ezek szoros személyközi kapcsolatokban játszanak fontos szerepet, az már másik történet.
 

nofre

Adminisztrátor
Fórumvezető
Na, ide írok a palacsintás topikban felbukkanó témára (Zsu, Kata).

Tolerancia, evés, egyen-e egy nem diabos gyerek a diabos előtt olyat, amit a diabosnak (éppen) nem lehet?

Leszögezhetjük: fog enni. Oviban is, suliban pláne, később meg pláne- pláne... Ezt a helyzetet a diabos gyerekeknek kell megtanulniuk kezelni, de biztos a lisztérzékeny szülők is bőven mesélhetnének, meg a többi táplálékallergiával élő.
Nincsenek tiltott ételek, csak tiltott mértékek , és ezt a gyerekem már jól tudja, egyelőre nem is veszi zokon, mert összességében nem marad le semmiről (láttátok volna, mikor előadtam szokásainkat a Bátor Táborban, és láttatok volna engem, amikor ők előadták az őskort...).

Szóval, nem szabad egy gyerek szeme elől elrejteni a valóságot, mert úgyis szembesül vele, legfeljebb majd nem tudja kezelni.

Persze, az jó, ha egy barát vár még fél órát a szendvicsével, hogy együtt ehessék meg, meg van udvariasság, előzékenység, stb..., de ezek szoros személyközi kapcsolatokban játszanak fontos szerepet, az már másik történet.

Grácia! Nagyon jól összefoglaltad a lényeget! Amit kivastagítottam a felnőttekre is igaz kéne, hogy legyen! Köszönöm, jó volt olvasni :)
 

vighkata

Utolérhetetlen :) – moderátor
nyilván ne álljon oda egy nem diabos gyerek a diabos elé, hogy "bi-bi, te ilyet úgyse ehetsz!"
.
Ahogy Zsu írta a cornflakest, úgy ahogy volt, komolyan vettem. Ezt el kell ismernem..

Az, hogy valóban minden szülő képes így kezelni ezt a dolgot, és eszerint tanítani a gyerkőcöt, az már nem biztos. Ez lenne a helyes, de ettől még nem így van. Az sem biztos, hogy minden gyerkőc képes megtanulni az önkontrollt. Nem azért, mert nem tanították meg neki, vagy mert ő nem tanulékony, hanem mert másképp érzi, másképp működik a pavlovi féle reflex.

A teljes szöveggel mindenképpen egyetértek, mint megfelelő gondolkodás mód, követendő példa.

Persze most már tudom, hogy "vicc" volt, amit én félreértetem, de ha nem lett volna vicc, akkor én mindenképpen azt tartanám helyesnek, hogy 3 nem diabos gyerkőc ne cornflakes-zen, mert nem minden diabos gyerkőc alkalmas "átnézni" a cukros finomságok fölött, egyébként egy kis túlzással a fent beidézett mondat valósulna meg. Ezért idéztem be csak azt az egy mondatot.

Ha meg is kell tanulnia egy gyereknek az önkontrollt, azt nem egy ilyen talin kell megtanulnia. Még jó, hogy a kiinduló mondat csak egy jó vicc volt, nem is tudom miért vettem komolyan.
 

jnekata

Új tag
Sziasztok! A témával kapcsolatban bőséges személyes tapasztalattal rendelkezem!! Ilyen szempontból a lisztérzékenység még rosszabb, mint a diab, mert ott rengeteg a teljesen TILTOTT élelmiszer. Hozzá sem nyúlhat két kisunokám, de a harmadik igen. A kettőnek ezt tudomásul kellett vennie. Az iskolában és az oviban is a saját, bevitt ebédjüket eszik, és nem jelent gondot, hogy mit kaptak a többiek. A kis baráti zsúrokra is viszik a dobozkájukat, de szóba sem került, hogy inkább ne menjenek, "mert ott a terülj,terülj asztalkám" számukra nem kínál semmit. Azt is nagyon gyorsan megtanulták, hogy semmibe nem kóstolnak bele, amiről nem tudják biztosan, hogy gluténmentes. Csodálatra méltó, ahogyan ezek a kicsik elfogadták a helyzetüket!! Az is a világ legtermészetesebb dolga számukra pl., hogy ugyanúgy kérnek és kapnak kindertojást, mint azelőtt, csakhogy "átrendezték" maguk között az elosztást: Sáráé az összes csoki, ő meg felváltva a tesóinak adja a tojásból a meglepit...és ezt a "rendszert" ők alakították ki maguknak.
Szóval: azt gondolom, az érintetteknek kell megtanulniuk kizárni az életükből, amit ki kell, mert a világ nem zárja el előlük a folyamatos csábítást....
 

napocska

Őstag
Mi voltunk olyan szülinapi zsúron, ahol rajtunk kívül volt lisztérzékeny gyerek is. Nem látszott se Danin, se a kislányon semmilyen sóvárgás azok után az ínyencségek után, amelyeket ők nem, vagy nem annyit kaphattak. Szerintem elfogadják kész tényként, hogy ez van, és nem agyalnak azon örökké, hogy ó, bárcsak én is ehetnék ilyet... Fő, hogy legyen számukra is valami kis finomság, amit ők is ehetnek.
 

napocska

Őstag
Bár, pont a napokban figyeltem fel arra, hogy mintha kissé túl sokat fogdosná a kis fütyijét Dani. Ez kisfiúknál nem ritka, viszont szerintem mégiscsak jelez valamit. Nem lehet olyan könnyű óvodáskorban ennyi lemondással szembesülni.
 

nofre

Adminisztrátor
Fórumvezető
Bár, pont a napokban figyeltem fel arra, hogy mintha kissé túl sokat fogdosná a kis fütyijét Dani. Ez kisfiúknál nem ritka, viszont szerintem mégiscsak jelez valamit. Nem lehet olyan könnyű óvodáskorban ennyi lemondással szembesülni.

:D cseperedik a gyermek :D
 

Zsu77

Új tag
Bár, pont a napokban figyeltem fel arra, hogy mintha kissé túl sokat fogdosná a kis fütyijét Dani. Ez kisfiúknál nem ritka, viszont szerintem mégiscsak jelez valamit. Nem lehet olyan könnyű óvodáskorban ennyi lemondással szembesülni.

Nem hiszem napocska,hogy a lemondásokkal állna összefüggésben.Nálunk is van két fiú,és egész egyszerűen eljön náluk egy olyan idő,hogy kapaszkodónak nézik.Mindkettőt meg kellett tanítani arra,hogy az nem az...De ezt most komolyan mondom.
 
Oldal tetejére