Sani
Új tag
Kedves Tímeácska!
Én kamaszkoromban álltam úgy a cukorbetegséghez, hogy ...sehogy. Nem érdekelt, nem foglalkoztam vele....kész csoda, hogy nincsen szövődményem.
Aztán mióta 'megjött az eszem' - ez már természetes velejárója az életemnek. Ez van, el kell fogadni és én a betegségemből mindig próbálok erőt meríteni és ezáltal még többet elérni. Régen azt szoktam mondani,
- hogyha már a nyakunkba akasztották, akkor használjuk ki.
Nekem nagyon sok erőt , önfegyelmet, kontrollt adott ez a betegség, amit az élet más területein is fel tudok használni. Nem azt mondom, hogy 'jaj de jó, hogy cukros vagyok', viszont emiatt sosem szomorkodom.
Ahogyan Hypohonder is írta, néha én sem állok ellen a sok finomságnak. Viszont ezt mindig úgy teszerm, hogy kontrolállom a vc-at és már eleve inzulint adok be. Ma már - úgy gondolom - ez nem bűn, és mivel nincsen utána magas vércukor, nincsen lelkiismertet furdalásom miatta.
Én kamaszkoromban álltam úgy a cukorbetegséghez, hogy ...sehogy. Nem érdekelt, nem foglalkoztam vele....kész csoda, hogy nincsen szövődményem.
Aztán mióta 'megjött az eszem' - ez már természetes velejárója az életemnek. Ez van, el kell fogadni és én a betegségemből mindig próbálok erőt meríteni és ezáltal még többet elérni. Régen azt szoktam mondani,
- hogyha már a nyakunkba akasztották, akkor használjuk ki.
Nekem nagyon sok erőt , önfegyelmet, kontrollt adott ez a betegség, amit az élet más területein is fel tudok használni. Nem azt mondom, hogy 'jaj de jó, hogy cukros vagyok', viszont emiatt sosem szomorkodom.
Ahogyan Hypohonder is írta, néha én sem állok ellen a sok finomságnak. Viszont ezt mindig úgy teszerm, hogy kontrolállom a vc-at és már eleve inzulint adok be. Ma már - úgy gondolom - ez nem bűn, és mivel nincsen utána magas vércukor, nincsen lelkiismertet furdalásom miatta.