Direkt nem szóltam hozzá a szövődmény-kérdéshez, mert kíváncsi voltam, hogy milyen vélemények lesznek, és nem akartam semmiképpen sem befolyásolni azokat. Lehet, hogy kicsit hosszú leszek, elnézést érte...
Nem tudom, hogy akinek még nincs, az hogy képzeli el az egyik vagy másik szövődményt, mit gondol, hogy mit érez majd akkor?
És nem tudom mit gondoltok, hogy mi lesz, ha bekövetkezik egy nem kívánt, de talán mégis szükségszerű esemény, mint pl. a látás, a láb elvesztése? Vagy ha a művese kezelés válik szükségessé?
Mert meg kell mondanom, hogy nagyon sok esetben nincsenek látható, érezhető jelei egy-egy szövődmény kialakulásának. Az ember el sem hiszi, hogy betegebb, mint néhány évvel korábban volt. A szem talán kivétel, mert ott "látható" jelei vannak: nem látsz jól. Homály van a szemedben, szürke-fekete csíkok, foltok úsznak ide-oda. Ez már azt jelenti, hogy a folyadékban megjelent a vér, amit a hajszálerek "elengedtek"... De igazán az orvos is csak műszerrel látja, hogy mi van a (szem)fenekeden...
Nálam ez jelentkezett először. 1987. február. Jogosítványom orvosíját kellett hosszabbítani. És nem tudtam elolvasni a tábla nagy részét a vizsgálatkor... Letaglózó élmény volt!!! És az egyik szemész azt mondta: "Talán öt éve még van a megvakulásig".
Még ma is látok, elég jól, szerencsére.
De: még kezelhető voltam, injekciókkal és lézerrel rendbe hoztak Debrecenben (Berta prof. akkor még tanársegéd volt, de már akkor tudták, hogy prof lesz belőle). 1993, óta nem volt szükség több lézerkezelésre.
Nagyon magam alatt voltam, hiszen a szemem nekem is fontos volt. Nem biztos, de azt hiszem, hogy akkortól kezdtem el magamra jobban figyelni. Az egy nagy felkiáltó jel volt, s azt jelentette, ha jót akarsz, akkor figyelj jobban magadra!
Mivel hogy más nem igen figyelt rám. Az orvosok sem. Az utóbbi 6-7 évben érzek csak ezen változást! Ezek szerint felnőtt egy új orvos nemzedék, akiket már betegcentrikusságra tanítottak. Vagy "csak" szeretik a szakmájukat...?
A vese. Nagyon fontos. Nem azért van belőle kettő, mert az egyiket el lehetne dobni!!! Láttatok már művese-kezelést? Számomra megdöbbentő élmény volt, a hideg futkosott a hátamon, pedig csak külső szemlélő, nem pedig alany voltam. A pumpát ugyanis nekem a miskolci nefrológián állították be, és akkor láttam ilyent. Az egyik nővér ugyanis kíváncsi volt rám, mert még nem látott 42 éve cukorbeteg embert. S mivel ő bonyolította a művese kezelést, s egy pillanatra sem tudott onnan eljönni, engem hívott oda beszélgetni... Na ez az, amikor azt mondom: ha oda kerülnék, akkor inkább haljak meg!!!
Csodálkoztam ezen a nővéren, de az összes orvoson ott, mert egymást váltva jöttek hozzám, és láttam az arcukon az érdeklődést. Mivel egyedül voltam a szobában, nyilván nem más miatt jöttek. Kezdtem rájönni: még nem láttak 42 éve cukorbeteg embert...aki még viszonylag jó állapotban van, nem hiányzik keze-lába, nem vak, és még művese kezelésre sem kell járnia... És kezdtem, becsülni azt, hogy ilyen állapotban vagyok.
Hogy meddig tart? Kedves Sani, nagyon könnyű azt mondani - és egyáltalán nem bántani akarlak, remélem, tudod -, hogy mire kell törekedni, és akkor nem lesz baj. Szerintem a cukorbetegséget nem lehet tökéletesen kezelni, csak laboratóriumi körülmények között. A hétköznapokban mindenki követ el hibát, és az élet nem díjazza, ha hibázunk! Mindenért keményen meg kell fizetnie mindenkinek. Ki előbb, ki később kerül ebbe a helyzetbe, természetesen attól függően, hogy hogyan tudta ezt a helyzetet megoldani!
