Annyira igaz, amit írtál, Zsuzsa! Jó,ha van az ember mellett egy társ... Egy megértő, segítő társ... Az én helyzetem egy kicsit "érdekesebb" ennél... Kezdtem, mint beteg gyermeket nevelő... Aztán mint "diabos anyuka"... Aztán folytattam, mint diabos "diabos anyuka"... Aztán... Máté apukája... Kicsit sok! Nagyon sok! De egyetlen egy dolog "tart életben". "Ez" a dolog egy 23 kg-os, locsi-fecsi, örökmozgó, életerős, életvidám kisgyerek! Ha Ő nem lenne, biztos vagyok benne, hogy én sem lennék! Nehéz -az én körülményeimmel együtt-, de MUSZÁJ csinálnom a dolgomat,amit a lehető legjobban kell tennem, és most már 2 ember helyett mindezt egyedül! De tudom, hogy megéri! És azt is tudom, hogy Mátém egész életében hálás lesz, én pedig örülni fogok, hogy van egy különleges -minden szempontból- kisfiam, akire biztos vagyok, hogy egész életemben számíthatok majd! De már most is! Annyi erőt ad, már csak azzal, ha rám néz! Amikor megsimogat a kis kezeivel, és hozzám bújik, azonnal elfelejtek minden fájdalmamat -nem csak fizikait-, minden bánatomat, és érzem, ahogy árad abból a kisgyerekből a szeretet, biztonság, és nyugalom! Nekem Ő a mindenem -most már csak valóban Ő maradt nekem...- és Neki én... Egészen különleges kapcsolat van közöttünk. És ez fantasztikus! De ha bármi baj történne Vele... Igen, egy Világ omlana bennem össze...