Drága Zsuzsa! Kedves Sorstársak!
Valami van az idővel, ez lehetett a probléma! Mikor olvastam soraidat, Isten bizony sírva fakadtam, annyira sajnállak benneteket, és magunkat sorstársakat, hogy ilyen szörnyűségeket kell megélnünk! Teljesen tehetetlennek érzem magam! 2 hónapja nincs 41 évesen, hogy cukros vagyok, én a sportember, aki mindig úgy élt, hogy még a teában se itta a cukrot.
Sok Sortárs-sal beszélgetek, és van egy téma amitől mindenki retteg, és ez a NAGY HIPO AZ UTCÁN.
Megfigyeltem, a cukor betegek 90%-a legalább is Miskolcon, mind pánikbeteg. Nyugtatókat szednek, és nem mernek egyedül közlekedni, (ami ugye nem igazán kivitelezhető), de igyekeznek soha-sem egyedül lenni.
Mindenki retteg, ÉN IS, hogy az utcán valami ilyesmi történik velünk. És mondjuk meg, az emberek nem igazán segítőek (legalább is, itt nálunk). Ha valami történik pl. az utcán, rögtön ráfogják az emberre, hogy részeg, nem segítenek (tisztelet a kivételnek, nagyon kevés ezen emberek száma, aki segít)! Pedig sok minden lehet, cukros, magasvérnyomás, stb.
Hogyan lehet a rettegésen úrrá lenni, van valakinek ötlete?
Én ott tartok, ma reggel is, sajnos még mindig két hétig acrapidon vagyok, hogy nagyon ingatag az anyagcsere-helyzetem. Össze vissza ugrál, sok a hipo. 2 hét múlva tesznek rá, az analógra, meg az ultra-gyorsra.
Már reggel, mikor elindultam, éreztem hogy izzadok, gyengül a lábam...ugye ez a hipo kezdete...a buszon végig-verekedtem magam a tömegen, valahogy hátra mentem. De éreztem, hogy valami nem stimmel. Elővettem valahogy a vércukormérőm, és a nagy-tömeg közepén legugoltam, és megmértem. Néztek sokan, de nem érdekelt. 12,3 volt, tehát nem a cukor volt, hanem megint pánikroham a cukor miatt.
Egy helyzet :
Nem tudom más városban, faluban, hogy van a helyzet, de itt rettenetes, főleg a fiatalok körében. Minden reggel jövök az egyetemre, és már az állomás utáni első buszmegállóba úgy érkezik a busz, hogy tele van vidékiekkel. Van egy két gyerekes anya, egy 1,5 évessel, és egy 7 évessel, és száll fel a buszra. Állunk a tömegben, a kicsi elkezd sírni, az anya kínjában az ölébe veszi, a tömeg közepén a fiatalok bámulnak ki az ablakon, mi kínosan a barátnőmmel feszengünk. Aztán a barátnőm elkezdi : "Hogy lehetnek ezek ilyenek? ilyen érzéketlenek, hogy nincs bennünk emberség..itt áll ez az anya két kisgyerekkel, és bámulnak ki az ablakon...fejtegetni kezdjük, miért ilyenek az emberek?" Hallanak mindent, de semmi reakció....
Aztán jönnek a sorba a középiskolák a vonalon, és leszállnak, az anya csak ennyit mondd : "Rohadjatok meg! remélem Ti is így fogtok járni, ha két gyerekkel minden reggel így kell kínlódnotok!"
Így megy ez? Akkor mit várhatunk mi Cukrosok ha baj van?
Várom megtisztelő válaszotokat!
Moncsi
Drága Moncsi!
Megértem a félelmeidet... Sajnos szerintem ez mindannyiunk fejében ott motoszkál, még ha nem is mondjuk, vagy kívülről nem is látszik a félelem (az utóbbi például nagyon is ÉN vagyok...)! Sokszor kerültem Mátém miatt hasonló helyzetbe... De hányszor! A legbosszantóbb így - már utólag - visszagondolva az volt, amikor a kórházban megjegyezték, hogy hát anyuka (viszket ettől a kifejezéstől a hátam!
), magán egyáltalán nem látszik, hogy izgulna! Igen, igaz, hogy nem látszott, de ami belül volt, azt nem kívánom senkinek! Miért kell ahhoz az embernek rágnia a körmét, és 28 zsebkendőt/perc telebőgnie, hogy gondos és aggódó (egyáltalán érzelmekkel rendelkező
) szülőnek tűnjön??? Én biztosan kicsit másképp látom az egészet, és máshogy viselkedem egy-egy szituációban - lévén, hogy egészségügyes vagyok... Ettől még igenis féltem a gyermekemet/gyermekeimet! Minden áldott nap úgy engedem el Mátémat az iskolába (Ő is buszozik), hogy akarva akaratlanul csak megfordul a fejemben, hogy csak nehogy történjen valami... Még akkor is, ha tudom, hogy nem egyedül megy, másik 2 gyermek kíséri... Bár, haza egyedül jön gyakran, de ez az Ő kérése volt - közben benéz papáékhoz is 1 órára
. Én pedig minden aggódásom és féltésem ellenére engedem, hogy egyedül közlekedjen. Ez egy óriási civódás nekem: ha nem engedem, nem biztos, hogy jó irányba terelem a diabhoz való viszonyát, ha pedig engedem, mi lesz, ha történik vele valami - nem kellett volna engednem...
Nehéz megtalálni azt a bizonyos aranyközép utat... De meg kell. Viszont, azt mindenkinek saját magának kell eldöntenie, kinek mi, és meddig ér az a bizonyos aranyközépút! És nem biztos, hogy mindig az észre kell hallgatni, de az sem biztos, hogy mindig csak a szívünkre... Na, aztán ebből hozzon ki az ember valami "megoldás" félét...!
Sajnos, már nem emberközpontú ez a társadalom... Ha ez így van - márpedig nagyon úgy tűnik... - akkor mi vagyunk a csodabogarak...
Nem baj, én szeretnék ilyen csodabogár lenni, még ha néha érdekesen is néznek rám, sőt, azt szeretném, ha a gyermekeim is "csak ennyire" lennének "furcsák", mint én...
Erre szoktam azt mondani, hogy nem tudom, milyenek lesznek a gyermekeim, és nem tudom, mit szeretnék, hogy milyenek legyenek, de azt határozottan meg tudom mondani, hogy milyennek
nem szeretném, hogy legyenek!!!
Talán ha mi, kis furi csodabogarak a csemetéinkből is hasonlóakat nevelünk - vagy legalábbis megpróbáljuk... -, akkor Ők nem a másik emberben csak a rosszat megtalálóak, érzéketlen emberek lesznek...
Persze, mindemellett igen lényeges kérdés, hogy mindemellett a "társadalomnak" is meg kívánnak felelni... Én is, de köszönöm szépen, én így érzem jól magamat, ahogy vagyok, társadalom ide vagy oda!!!
, minden nap érintkeztünk Vele, egy légtérben voltunk, stb.
