Zsuzsa! Pedig legalább a mama, tesó mérje meg a gyerek cukrát, ez így nagyon nehéz. Tudom, hidd el. Én anyura rábízhatom Pétert, de a pumpát nem akarja nagyon kezelni, de ha muszály, telón keresztül mondom, bár le van írva. Cukrát megméri. Rajta kívül még a keresztanyjára lehet bízni, meg a barátnőm is megméri neki. De csak ilyen 1-2 óráról van szó, de a gyereknek is jót tesz, meg nekem is. És azért sem szabad, hogy csak ketten kezeljétek, mert ne adj isten, ha van valami baj veletek, akkor mi lesz a gyerekkel? Úgyhogy hajrá, bevonni akit lehet a mérésbe!!!! Én leírtam mindent papírra, és oda van téve a cuki-mérőhöz. Dehát a gyerek is tudja már mondani, csak értékelni nem!
Sajna, a ránkutaltság nálunk is jellemző. Viszont, teljesen más alapból indul. Én szívesen rábíznám a gyerekeimet valakire, mert amióta az elsőt megszültem,úgy 5 óránál többet nem sikerült egymagamban tölteni (a kicsi még állandóan velem akar lenni). És ha ezt 4 évre elosztjuk, elég gyalázatos arány. Sajnos, én abban a helyzetben vagyok, hogy nincsenek nagyik. Nagypapa is csak egy van, s a nagylányom el van vele, de sajna ez nem szól többre 2 óránál, és legutóbb már nem is tudom, mikor volt ilyen. Nagypapa még dolgozik, és beteg is. De az a néhány alkalom gördülékenyen megy. Elmondom, mit mikor, tudja, mi a hipó és mit kell tenni, meg ott a telefon.
Más lehetőség nincs. Tesók messze vannak. Apa dolgozik: reggel el, este vissza. A kicsi lányom meg még nem hajlandó nélkülem elleni egy percet sem. Barátok sincsenek itt, mert ahhoz még kevés időt éltem Fehérváron, hogy olyan kapcsolatot teremtsek, akire rábíznám a gyerekemet, illetve, aki ezt szívesen megtenné -- diabtól függetlenül. Szóval, a jóbarátok is messze vannak.
Úgyhogy nálunk nem a diab az oka annak, hogy a lányom szinte mindig velem van. Sőt! Minden aggodalom nélkül adom át esetneként a nagypapának arra pici időre. És alig várom az ovit! Még néhány védőoltás, aztán hajrá!
Nagyon kedves vagy Tímeeácska! Észben tartom! Most el is kezdek gondolkodni azon, hogy egyáltalán tudok-e olyan programot kitalálni magamnak, ahová nem kell gyermek?!
Magdika!
Privát üzenetben megírom az elérhetőségeimet. Nagyon örülök annak, hogy elolvashatom majd, amit írtál! Nem is tudod, mennyire!!!
A baj az ,hogy a szülő önkéntelen túl félti ilyen ismeretlen helyzetben a gyermekét .Ez sajnos emberi tulajdonság???? De fel lehet sőt fel kell ismerni a helyzetet ,de arra már nem ismeretlen az égész szitu. Szentem!A beteg gyerek némán tűr... Nem úgy, mint a szülők... Pedig Ő a gyerek... (jaj, most mi lesz velünk... Mi lesz a gyerekkel???)
A beteg gyerek nem hisztizik... Nem úgy, mint a szülők... Pedig Ő a gyerek... (jaj, hát miért nem csinál már Valaki valamit???)
Lehet, hogy néha a szerepek felcserélődnek?! Akkor most ki is a gyerek, és ki is a felnőtt??? És ki az, aki úgy viselkedik, mint egy gyerek, és ki az, aki felnőttként?!?!
-Nem állt szándékomban Senkit megsérteni ezzel a pár gondolattal... De érdemes ezeken elgondolkodni... Szerintem...-
A baj az ,hogy a szülő önkéntelen túl félti ilyen ismeretlen helyzetben a gyermekét .Ez sajnos emberi tulajdonság???? De fel lehet sőt fel kell ismerni a helyzetet ,de arra már nem ismeretlen az égész szitu. Szentem!
Grácia!
Tudtommal Fehérvár 25 km-re van tőlünk... Igazán nagyon szívesen bevállaljuk Mátéval Hannácskát... De komolyan! Ha úgy adódna, hogy nincs kire -biztonsággal- hagyni a kis csajszit, szólj, megoldjuk!
Nincsenek is olyan messze azok a "jó barátok", mint azt Te gondolod!
kedves anyukák
csak annyit szeretnék reagálni, hogy nagyon klasz ez a fórum, örömmel tölt el amikor ilyen humanitással találkozom. Csak így tovább. Ez egy nagyon szép gondolat. Nekem nem volt ilyen lehetőségem, de nagyon jól jött volna. Mi a cukorbeteg gyerekekkel egy hónapban egyszer találkoztunk a debreceni Klinikán, az aktuális vércukormérésen. Ilyenkor az anyukák egymást bátorítva, vagy keserítve tudtak néhány szót váltani. aztán ment mindenki a falujába, városába az autóbusszal haza. Magával vitte a sok-sok félelmet. Nagyon nehéz volt. Ti szerencsések vagytok, hisz ma már a technika sokféle irányával minden információhoz hozzá juttok, kapcsolatokat tudtok teremteni. Ez nagy kincs, használjátok ki.
Minden jót Magdika
Kedves anyukák!
Csak annyit szeretnék reagálni, hogy nagyon klasz ez a fórum, örömmel tölt el amikor ilyen humanitással találkozom. Csak így tovább. Ez egy nagyon szép gondolat. Nekem nem volt ilyen lehetőségem, de nagyon jól jött volna. Mi a cukorbeteg gyerekekkel egy hónapban egyszer találkoztunk a debreceni Klinikán, az aktuális vércukormérésen. Ilyenkor az anyukák egymást bátorítva, vagy keserítve tudtak néhány szót váltani. aztán ment mindenki a falujába, városába az autóbusszal haza. Magával vitte a sok-sok félelmet. Nagyon nehéz volt. Ti szerencsések vagytok, hisz ma már a technika sokféle irányával minden információhoz hozzá juttok, kapcsolatokat tudtok teremteni. Ez nagy kincs, használjátok ki.
Minden jót Magdika
Igen!A velem egyidős gyerekkori barátnőm anyukája mindig gondterhelt volt és ebben a lelkületben mesélte anyukámnak a sok mesélni valót,valahányszor összefutottak,míg mi Edittel körberohangáltuk őket.És csak egyre emlékszem és arra is csak azért,mert két oldalról is hallottam.Az egyik:"Úristen,a múltkor a gyerek egy csomó keménycukorkát evett meg az aszfaltról,mert valaki kiborította,ő meg megtalálta...",meg azt,amelyik így hangzott:"a múltkor találtam egy csomó cukorkát a földön,nagyo finomak voltak,de anyu elvette,meg leszidott..."formáját.De szóval az az egy mindig érződött:az állandó aggodalom és idegesség.De valamit biztos jól csináltak,mert én Editen soha nem láttam azt,hogy beteg!És!Ma már férje van és gyermeke!Mikor utoljára láttam a legnagyobb bánata az volt,hogy nem talál dokit aki fölvállalja őt itt Dunában,hogy még egy lurkója lehessen!És bár az nem mostanában volt,remélem ez a gondja is megoldódott!
Hasonló élményektől gazdag életet éltem.
A "rövidke" köszönömre válaszom : Meleg szívvel tettem.
Magdika
Magdika!
Téged olvasva mindig kincsre bukkanok. Akár a gyerkőcös emlékek, tanácsok jönnek, akár a (sajnos) rengeteg vizsgálat, amin átestél, mind mind nagyon hasznosak nekünk.
És örülök, hogy a mai technika adta lehetőségek számodra is elérhetőek, ezzel egy kicsit pótolva a gyermekkorod felszerelésének hiányait.
Kérlek, minél több emlékedet, tapasztalatodat oszd meg velünk, mert amit a gyermekek lelkivilágáról írsz, ugyanolyan fontos itt az anyukáknak, mint a napi többszöri cukormérés.
Kedves Mindenki!
Az élet idesodort közétek az 5 éves kisunokám miatt. Máris kedves és segítőkész barátokra találtam, akik hihetetlen erőt adnak a kétségbeesésből kigyógyulni... Köszönöm!! Olvasgatva Titeket rengeteget tanulok, reményt és bátorságot kapok, tapasztalataitokból sok-sok ismeretet szerzek, hogy néha levehessek majd egy kis terhet a gyerekeim válláról. Mert nem könnyű 3 kisgyerekkel, akik közül kettő lisztérzékeny, s közülük való a pici lány, aki még diabos is lett. Remélem, itt vége minden bajnak!!!!