Első alkalommal indult az UltraBalatonon a Sportos Cukros csapat egyesületi színekben, mezben.
Ha ennek a hétvégének a történéseit két szóban kellene összefoglalni, ez lenne: büszkeség és hála. Első alkalommal indult az UltraBalatonon a Sportos Cukros csapat egyesületi színekben, mezben. You never run alone! – volt az idei UB szlogenje – ami telitalálat volt számunkra is, nemcsak az esemény tömegsport jellege és az összetartó csapatként való futás miatt, hanem azért is, mert a diabétesszel élőket képviseltük, akik az egyéni futásaink alatt lélekben végig velünk voltak és erőt adtak azok a sorstársak, akik szurkoltak értünk.
211 kilométer fegyelmezett összehangoltság – ez jellemezte a 24 órás csapatmunkát, amit több hónapos tervezés, szervezés előzött meg összekovácsolva bennünket, pedig voltak olyanok, akiket csak a rajt előtti pillanatokban ismerhettünk meg személyesen. Excel varázslóink Viktor és Laci osztották szét a szakaszokat 10 főre, rakták össze a 4 kísérő autóval a NASA szintű logisztikát, menetközben pedig a StafétApp-ot követtük a pontos váltó időzítéshez.
Friss csapatként vacak időpontot kaptunk, éjjel fél egykor rajtoltunk a versenyközpontból, Balatonfüredről. A vacak időponthoz ráadásul vacak időjárás is társult: 10 fok, viharos, erős szél, de legalább az eső nem esett. Szombatra aztán szépen kipenderedett és akkor meg a kánikulai meleg ellen kellett locsoljuk, frissítsük magunkat, szóval igen szélsőséges, gyakorlatilag három-évszakos időjárás változásokat kellett lekövessünk 24 óra alatt. Szintén nehezítő körülmény volt a pihentető alvás hiánya – a gördülékeny váltások, váltópontokra való lejutások miatt gyakorlatilag legtöbbünknek csak néhány félóra relaxáció jutott. A szerencsésebbek a kocsiban összegömbölyödve tudtak max. 1-2 órát aludni az éjszaka alatt. Ami viszont rajtunk múlt, abban mindannyian egytől-egyig beleadtunk anyait-apait, bőven túlhaladva önmagunk határain.
Az igazi szupererőnk azonban a csapat és a gördülékeny csapatmunka volt. Szoros együttműködés és nagyszerű csapatdinamika volt a jellemző, amely nélkülözhetetlen lett volna ebben a helyzetben. Nem volt kérdés, hogy ki, mikor, mit csinál és hol lesz. Folyamatosan kapcsolatban voltunk és ha bárkinek bármire szüksége volt, azt azonnal megoldottuk, vagy ha nem várt malőr támadt azt is kommunikációval, gyorsegyüttműködéssel, problémamegoldással együtt orvosoltuk.
Siófokon épp egy spontán rögtönzött Móni-névnapos, aktuális befutónkat és a táv 70%-át ünneplős-frissítős sörözésben voltunk, amikor a mezeinket látva egy fiatal, frissen diagnosztizált diabos futó lépett hozzánk a szenzorainkról érdeklődni, mi pedig egy csapatként válaszoltunk, meséltünk, tanácsoltunk és végül örömmel konstatáltuk, hogy plusz egy emberrel többek lettünk.
Végtelen büszkeség volt az SCE mezt viselni és ennek a fantasztikus csapatnak a részese lenni.
És végezetül hála: elsőként Erikának, hogy az egyesület elnökeként felkarolja, terelgeti, szívvel-lélekkel (és sok-sok lefutott kilométerrel) benne van és támogatja ezeket az eseményeket, ahol a diabos sportolók megmutathatják, hogy tényleg nincs számukra a sportban (sem) lehetetlen. Hála az összes sporttársnak, de kiemelten Viktornak a biztos koordinációért és a vezetésért. S nem utolsó sorban hála drága sorstársainknak, barátainknak, akik még este 11 órakor, éjfélkor is küldték az üziket, érdeklődtek és szurkoltak értünk és velünk voltak! Köszönjük Nektek!
Következő csapatversenyünk a Ring24 kerékpáros verseny lesz július 6-án és 7-én. A Diabos Bringások csoportban toboroztuk az kerékpározni szeretőket, így 6 csapat is indul Sportos Cukros színekben a Hungaroringen. Szurkoljatok nekünk!
Zupkó Anett
Viktor: Mint gyerekek a karácsonyt, úgy vártam már az UB-t. Ez az első, amin részt tudtam venni, de annyit hallottam már róla, hogy számoltam a napokat a kezdésig.
A 10 fős csapatból nekem reggel 7 körül kellett elindulnom az első szakaszomra. Addigra szerencsére csillapodott a szél és már a napot is lehetett néha látni. 10 perc futás után a vércukorértékeimet hiába kerestem az órámon, telefonomon: természetesen elfelejtettem kalibrálni. De nem volt nagy baj, mert magas cukorral indultam és indulás előtt el is majszoltam valamit. Kicsivel több, mint 24 óra alatt sikerült körbefutnunk a Balatont! A futásnak ezt a részét, ami tök jó volt, élveztük, de ez gyakorlatilag csak másodlagos volt a közösségi élményhez képest. Más futóversenyeken is nagyon szeretem a hangulatot és az egész közeget, de az UB-n mindez hatványozottan igaz. Fáradtak voltunk, de mégis mindenkinek fülig ért a szája. Ez tényleg a futóversenyek Woodstock-ja. Jövőre tali ugyanitt!
Icu: Ez az UB életem leghosszabb 24 órája volt a fiam születése óta. A csapattagok egymáshoz való hozzáállása fantasztikus volt. Nekem délután három körül volt a holtpont (addigra már több mint 24 órája voltam ébren) és akkor jött volna a harmadik leghosszabb futásom. A többiek próbáltak segíteni, hogy tudjak aludni és közben már át is szervezték, hogy ki veszi át az egyik szakaszomat. A fűben 30 perc alvás után épp időben odaértem a váltópontra. Igazi flow futás volt, ami után a végén hűtött alkoholmentes sör várt 🙂 Büszke és boldog vagyok, hogy részese lehettem és számolom vissza a napokat, hogy mikor megyünk újra!
Móni: Amikor Laci bedobta az ötletet a Diabos Futók facebook csoportba, hogy mi, 1-es cukrosok csapatban futnánk-e az UB-on, azonnal jeleztem, hogy én bizony igen. Aztán ahogy telt az idő, aggódni kezdtem, hogy „nem vagyok normális” éjjel-nappal, körbe, pihenés alig és 16 km… na, erre nem vagyok kész.
Kész voltam… többféle értelemben is. Egyrészt megfutottam a saját távjaimat, dacolva a nem várt cukorzuhanásokkal. A cukormenedzsmentem – pumpával, szenzorral sem volt tökéletes – hiába a mozgás, ha a fáradtság és az izgalom okozta adrenalin-bombák ellene dolgoztak.
Hozzá tudtam adni a csapat teljesítményéhez és ez elmondhatatlan örömet okoz. Úgy vettem részt, mintha nem is lennék cukorbeteg – persze a hátamon lévő bárszekrény azért ott volt. Úgy láttattuk magunkat, hogy a krónikus betegség csak egy felirat volt a futómezeinken, de mégis fel lehetett figyelni az ügyre, amit képviseltünk.
Anett: Én a hajnali sötét, fázós első szakaszomra igen nehezen indultam neki, ráadásul a pumpát is túl hamar állítottam átmeneti célértékre (megindult a magasba), de aztán rendeződött minden – és a futás után jött az eufória is. Ahogy azok az élmények is, amelyekért megéri a sok gyűrődés, pl. ilyen volt a balatongyöröki szépkilátós napfelkelte megélése vagy a magasparti csodaszínekben pompázó naplemente fényei.
Számomra az UB best pillanatait az utolsó, esti futás adta, amikor is Icu világítós tüll szoknyáját Erika rám beszélte. Ennyire feldobott, pozitív fun run-ba még nem volt részem és soha ennyi bátorítást, „de menő”, „hajrá” biztatást, dudálást, pacsit nem kaptam, mint ezalatt az utolsó etap alatt. Ezt szuper volt megélni, ahogy nem sokkal éjfél után azt is, hogy a kitűzött célunkat – még a tervezettnél hamarabb is – elértük és körbefutottuk a magyar tengert.
Életre szóló élményekkel, hasznos tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak és a jövő évre már most vannak tervek, UB 2025 mi ott leszünk!
Megjelent: DiabFórum magazin 2024/2. – május (26-28. oldal)
