Egészséges mértékű szociális szorongással érkeztem a Sportos Cukorbetegek Egyesületének (SCE) fiatal felnőtteknek szóló foglalkozására: szenzor rezgőre állítva, vércukorszint stabilan tartva, hipós táska szigorúan a közelemben, a székem háttámlájára akasztva. Ezeket a döntéseket – és naponta még százat – minden kimozdulásomkor megteszem: munkában, moziban, de még a kisboltba elugráskor is.
Lehet, hogy másoknak túlzott elővigyázatosságnak tűnik ez a procedúra, azonban az 1-es típusú cukorbetegséggel élők számára ez a mindennapok része. Itt viszont feleslegesnek bizonyult ennyit készülni: ebben a közegben tényleg senkit sem zavar, ha becsipogsz vagy ha olyankor eszel, amikor látszólag semmi okod rá.
Gyerek- vagy tinikorban cukorbetegséggel élni finoman szólva is kemény. Az ember folyamatosan a kortársainak próbál megfelelni, és még véletlenül sem akar kilógni a különcségével. Sokunkban ez az érzés felnőttkorban is megmarad: nem merünk segítséget kérni akkor sem, ha kellene, és húzzuk-halasztjuk az időpontot, amikor elmondjuk egy új ismerősünknek, hogy cukorbetegek vagyunk – már ha a másik megadja nekünk azt a luxust, hogy a saját tempónkban közöljük vele a diagnózisunkat, és nem rohan le az első alkalommal azzal, hogy „Mi az a tapasz rajtad?”.
Ebben a sérülékeny életszakaszban többünk számára a nyári foglalkozások, táborok jelentik a menedéket, ahol csupa hasonló élethelyzetben lévő barátot szerezhetünk. Azonban amint betöltjük a 18-at, mintha kihúznák alólunk a talajt: nincs több nyári kaland, és a ritkán fennmaradt táboros barátságokon kívül iszonyatosan nehéz sorstársakat találni (már ha nem az ismerősöd 2-es típusú cukorbeteg nagypapájával szeretnél közelebbi kapcsolatba kerülni, akit már biztosan felemlegetett neked egy-egy bölcs tanács kíséretében). Arról nem is beszélve, hogy a betegség mentális súlya mintha az ezerszeresére nőne, amikor már önállóan kéne nehéz helyzeteket megoldani.
Ezen szeretne a Sportos Cukorbetegek Egyesülete változtatni. Február közepén ötalkalmas DiabKlubot indítottak fiatal felnőttek számára, ahol a résztvevők biztonságos térben, Bárdos Réka diabétesz edukátor és Artai Monika pszichológus vezetésével beszélhetnek csupa olyan témáról, ami őket érdekli: a nehézségekről, a kétségekről, a jó és a kevésbé segítőkész orvosokról, és persze az egyéni sikerekről egyaránt – nem csoda, hogy már az első, bevezető alkalomra is közel húszan gyűltünk össze.
Az eleinte jellemző bátortalan toporgást hamar felváltotta az önfeledt, cenzúrától mentes lelkizés és ventilálás, pedig még csak a bemutatkozó körnél tartottunk. A beszélgetések mellett az is hihetetlenül felszabadító volt, hogy két óráig nem kellett úgy tennem, mintha a testem nem egy időzített bomba lenne, ami bármikor bejelezhet: az esemény során korrekciót és éjszakai bázisinzulint adtunk be, hipót kezeltünk, és a legmenőbb pumpakiegészítőnkkel hencegtünk, miközben többször dőltünk a nevetéstől – igaz, ehhez Móni kutyájának is volt némi köze.
Mint ahogyan azt Muskát Erika (az SCE vezetője) bevezető előadásából megtudhattuk, az Egyesület számos programot szervez felnőtteknek: a DiabKlubon kívül például keresztül-kasul kirándulják az országot, de természetesen edukációs programokból is akad bőven. Az alkalmak általában ingyenesek – kivéve persze a táborok és a DiabAkadémia –, de adománnyal bármikor tudjátok segíteni az Egyesület munkáját. Ha lemaradtál az első beszélgetésről, ne csüggedj: bármikor lehetőséged van csatlakozni – várunk szeretettel!
Almási Fanni
Jelentkezni ezen az űrlapon ↗ vagy a [email protected] ↗ e-mail-címen tudsz.
Megjelent: DiabFórum magazin 2026/1 – március (24. oldal)
