Idén is fantasztikus napokat töltöttek együtt a győri cukorbeteg gyerekek, ezúttal a Goldecki sítáborban. Gyönyörű időben, remek hóviszonyok között, balesetmentesen síelhettek, melyről két élménybeszámoló is született.
SÍTÁBOR – 2024
Eljött a nagy nap, a várva várt sítábor kezdete. Én nagyon szeretem a cukorbeteg táborokat, mert sokat tudok tanulni a cukrom kezelésével kapcsolatban. Nekem nagyon sokat jelent itt, hogy látom, nem vagyok egyedül ezzel a helyzettel. Ebben a táborban mindenkinek természetes ez a szituáció és nem érzem magam különcnek, hiszen itt mindenki ugyanazon megy át, mint én.
Izgatottan szálltam fel a buszra, ahol szerencsére ismerős arcok már vártak a tavalyi sítáborból. Az út 6 óra volt, de gyorsan eltelt a jó társaság miatt. Mikor megérkeztünk, mindenki elfoglalta szobáját és berendezkedtünk. Az első délután tettünk egy sétát a közeli tóhoz. Vacsora után a szokásos bemutatkozáson estünk át, hogy egy kicsit mindenki oldódjon és könnyebben barátkozzon. Ez egy hagyomány a táborban. A bemutatkozás nagyon jó hangulatban telt és sokat nevettünk. Éjszaka kétszer jöttek megnézni a cukrunkat.
Másnap reggel korán keltünk és összekészülődtünk, majd a reggeli előtt még a szokásos vércukormérést is elvégeztük. A szállás jó, az ételek nagyon finomak voltak. Ez nekem a második sítáborom volt, de a csapat nagyrésze már többször járt itt. Evés után felmentünk, összekészülődtünk és már mentünk is ki a sípályára. Amikor felértünk, mindenki leellenőrizte a cukrát, majd Zsolti (a síoktató) vezetésével elvégeztük a bemelegítést. Ezután pedig csoportokba rendeződtünk sítudásunk alapján. Én és a barátnőim ugyanabba a csoportba kerültünk, mint tavaly, ezért nekem már ismerős volt a társaság, mert előző évben már jól összebarátkoztunk és én ennek nagyon örültem.
Délben mindenki lecsúszott a felvonóhoz, megmértük és bediktáltuk a cukrunkat, majd beültünk a hüttébe. A közös hüttézések nagyon jók voltak, mert sokat beszélgettünk, finomakat ettünk és majd később csatlakoztunk a csoport többi tagjához, akik a pályán maradtak. A mi csoportunknak lett egy kedvenc pályája, amit elneveztünk Golyópályának. Számtalanszor lecsúsztunk ezen és egymás rekordját döntögettük. Ibi, a csapat vezetője újra és újra megengedte, hogy megjárjuk ezt a pályát. A hosszabb pályáknál bevártuk egymást és a felvonóban is mindig együtt utaztunk. Én nagyon szerettem a felvonói utakat, mert ilyenkor jókat beszélgettünk, nevettünk, viccelődtünk. A pályán, ha valaki elesett, mindig segítettünk a másiknak. A közösen megélt kalandok miatt egy jó társaság alakult ki.
Miután eljöttünk a pályáról, mindenki lepihent, de nem sokáig, mert aztán mentünk szaunázni, esténként pedig kártyáztunk, de a kedvenc játékunkat sem hagytuk ki, aminek a neve bass. Ez egy tábori hagyomány, amit minden táborban játszunk. Ez a játék összehozza az egész tábort és egy nagyon jó hangulatot teremt. Síelés után nagyon el voltunk fáradva, de így is sokat nevettünk, jól szórakoztunk.
Az utolsó estén szokás, hogy közösen csinálunk valamit. Az előző táborban vetélkedő volt, de idén csapatokba rendeződtünk és megadott témákban egy rövid színdarabot kellett összeállítani. Sokat nevettünk az előadásokon. Az utolsó nap nagyon gyorsan eltelt és bár nem szerettünk volna még hazamenni, de a buszút csodásan telt. Amikor már sötét lett, a fiúk bekapcsoltak zenét. Nem telt el sok idő és az egész busz együtt énekelt és táncolt.
A buszon arról beszélgettünk, hogy mennyire jól éreztük magunkat és arról is szó esett, hogy nem a síelés, hanem a társaság fog nekünk a legjobban hiányozni. Én nagyon jól éreztem magam, mert egy csodás közösségnek a része lehettem és rengeteg élménnyel gazdagodtam.
Kálmán Jázmin
Nekem eddig ez a sítábor volt a kedvencem!
Gyönyörű helyen szervezték meg a gondozók a legjobb emberekkel. Azt hiszem, 5 éve voltam az első sítáboromban ugyanitt – és nekem már akkor nagyon tetszett ez a hely. Amikor megtudtam, hogy idén is oda megyünk, nem volt kérdés, hogy jelentkezzek-e. Nagyon jó csapatot ismerhetek meg évről évre és sok barátot tudtam ezáltal szerezni. A legtöbben cukorbetegek, ezért nem érzem kívülállónak magamat, ha velük lehetek, mert ők is ugyanazzal a betegséggel élnek együtt, mint én.
Az étkezés minden nap ugyanakkor történt és finomabbnál finomabb ételeket készítettek nekünk. A szobák baráti körök szerint voltak felosztva, így nagyon jól éreztük magunkat egymás mellett. Az utolsó este volt egy vetélkedő, amin rengeteget nevettünk és ez még jobban összerázta a csapatot. Mindenki megtalálta a saját képességeinek megfelelő csapatot, akikkel síelhetett, mert sok csoportra voltunk bontva – a kezdőktől a profi síelőkig.
Összességében ismét egy nagyon jó sítábort tudhatunk a hátunk mögött, ahova bármikor szívesen visszamennék. Ennél jobb közösséggel még nem találkoztam. Örülök, hogy a részese lehettem.
Van Baggem Míra
