Minden cukorbetegnek megvan a maga története, hogy hogyan szembesült a cukorbetegséggel és hogyan sikerült feldolgoznia a betegséget. Íme az én diabétesz történetem.
A cukorbetegséggel életemben először az apai nagybátyám révén találkoztam. A történetét már sajnos nem oszthatja meg velünk, de az biztos, hogy az ő cukor története is legalább annyira keserű, mint mindannyiunké.
Szegény, 9 hónapos kisbaba volt, amikor diagnosztizálták nála az egyes típusú diabéteszt. Sajnos 40 évvel ezelőtt, BAZ megyében még nem tudták megfelelően kezelni a betegségét, amikor hipózott, akkor cukros vizet itattak vele. Volt, hogy olyan alacsony volt a cukra, hogy bekómázott. Többször volt kórházban, igyekezett ő is és a család is, ahogy csak tudott, hogy megfelelően kezeljék a betegségét, de nagy nehézségekbe ütköztek mindannyian. Se megfelelő tudásanyag, se megfelelő élelem nem állt rendelkezésre. A cukorbetegség sötét és láthatatlan démona az egész családot kifárasztotta. Előbb a nagymamám, majd a nagypapám fáradt bele az örök kudarcokkal teli életbe, majd a nagybátyám is elhagyta a földi életet, 37 évesen.
T. Kovács Júlia
Fotó: Görgényi Gábor
Az én történetem a nagybátyám halálával kezdődött.
2014 májusában, 25 éves koromban egy általános szűrővizsgálaton figyeltek fel a magasabb éhomi vércukorszintemre. Ekkor kezdődött az én kálváriám: vérvétel, vérvétel hátán, ellenanyag (GADA) vizsgálat, OGTT, inzulinszint meghatározás, HbA1c… futottam fűhöz-fához, hogy legalább egy orvost találjak, aki azt mondja, hogy ez az egész csak egy tévedés volt, nem vagyok cukorbeteg. De ez nem így történt. A vizsgálatok eredményei egyre csak az első diagnózist voltak hivatottak erősíteni.
Mint akit leforráztak, úgy éreztem magam. Emlékszem, a nagybátyám temetése után mentem Fövényi professzor úrhoz, és amikor először szembesített a tényekkel, csak forgolódtam a széken és kerestem, hogy rajtam kívül kinek mondhatja ezt a szörnyű diagnózist. Mert én biztosan nem vagyok cukorbeteg. Próbáltam higgadtnak és tárgyilagosnak maradni, jegyzetelni a szavait, de a sokktól nem tudtam figyelni, értelmes szavakat se írni a papírra. Elveszítettem az irányítást magam felett: kontrolálhatatlanul folytak a könnyeim végig az arcomon, rá a jegyzeteimre. Próbáltam higgadt maradni, vajmi kevés eredménnyel.
A professzor szavai hallatán még olyan gondolatok is megfordultak bennem, hogy jól van, ha cukorbeteg is vagyok, akkor ennek is a pozitív oldalát kell nézni: legalább soha nem fogok elhízni, hiszen diéta és mozgás kell. Ez meg az egészséges életnek az alapja. Nem vettem komolyan. A szembesítés ellenére is, csak tagadtam. Tagadtam én is, a férjem is, a családom is, a barátaim is.
Ekkor eszeveszett őrültként, majdnem minden természetes gyógymódot kipróbáltam, ami a segítségemre lehet a vércukor normalizálásában, így sportolni kezdtem, ketogén diétáztam, fahéjkapszulát, csicsóka kivonatot is szedtem; természetgyógyászhoz jártam, vércsoport diétáztam, sárgarépa-céklalevet ittam, sőt még autogén tréning képzésre is jártam egy pszichológushoz. Volt olyan, hogy futottam étkezés előtt: 10-es vércukrot 30 perc futással sikerült levinni, de ezt ugye nem lehet minden evés előtt megtenni, mert mássá nem devalválódik az életem, mint a vércukor rögeszmés kezelésévé. Amikor ráébredtem, hogy nem lehet minden étkezés előtt futni, tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy a cukorbetegség önkezelése vegye át az irányítást az életem fölött, mert ha nem adom be a derekam az orvosi segítségnek, akkor az egész életem rögeszmésen a vércukorszintem normalizálásról fog szólni. Rájöttem, hogy a legbiztosabb és a leghatékonyabb gyógymód, ha rábízom magamat a több évtizedes gyakorlattal és tudással rendelkező professzoromra, és elfogadom az inzulinkezelést.
Még ekkor is sokan biztattak, hogy ne adjam fel – próbálkozzak még minden mással az inzulinon kívül –, de én ezt sötétben való tapogatózásnak éreztem. Úgy éreztem, hogy a családom és a barátaim úgy fogták fel az inzulinkezelést, mint valami bűnt; mintha feladtam volna a „harcot”. Azt éreztem, hogy egy olyan elvárás van felém, hogy magamat gyógyítsam ki ebből a kórból, mintha mindenki képes lenne a több évezredes orvosi tudás és gyógyszerek nélkül az öngyógyítására.
Ekkortájt olvastam a DiabFórumban az Áttörés című könyvből közölt részletet és eszméltem rá, hogy a tényleg a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb megoldás, ha elkezdem használni az inzulint – ezt az orvosi csodát, ami milliók életét menti meg és teszi könnyebbé napról napra.
Júlia családjával
Fotó: Regéczy-Nagy Andrea
A sikeres diabetológiai orvosi menedzsment és inzulinkezelés legcsodálatosabb bizonyítéka a drága kislányom, aki a diagnózis felállítását követő harmadik évben született. Rengeteg aggodalommal voltam telve az egész terhesség alatt, folyamatos orvosi kontroll alatt voltam, de a végére csak sikerült egy teljesen egészséges pici lánynak életet adni, akiért mindig hálás leszek, az Úrnak és az orvosoknak.
Hazudnék azonban, ha azt mondanám, hogy mára sikerült ténylegesen, teljesen mértékben elfogadnom a cukorbetegségemet. Inkább azt mondanám, hogy beletörődtem a cukorbetegségbe, odafigyelek az étkezésre, a folyamatos orvosi konzultációnak megfelelően adagolom az inzulint, de még mind a mai napig egy kicsit elhiszem, hogy ki fogok belőle gyógyulni, hogy teljesen egészséges leszek.
Ez a remény, ami talán nem teljesen hiába való. Hiszen ez a remény és hit ad annyi erőt az olyan nagy tudású professzoroknak és kutatóknak, akiknek fejlesztései megkönnyebbítik a cukorbeteg emberek életét. Nekik köszönhetjük az inzulinpumpát, a valósidejű szöveti cukormonitorozást, a telefonos applikációkon történő hipó/hiper riasztást. Nekik köszönhetjük az egészségünket és az életminőségünk folyamatos javulását. Nekik köszönhetjük az életünket.
T. Kovács Júlia
Megjelent: DiabFórum Magazin 2018/1 – április (8-9. oldal)
