Sorozatunk aktuális részében szót ejtünk a hipoglikémiáról a teendőkről, a hiperglikémiáról, valamint a késői szövődmények kialakulásáról.
Mi a hipoglikémia?
A hipoglikémia a vércukor túlzottan alacsony szintre – 4 mmol/l alá – történő csökkenése, mely törvényszerű velejárója az inzulinkezelésnek és az inzulin elválasztását fokozó, szulfanilurea típusú tabletták alkalmazásának.
A hipoglikémia főbb tünetei
A kezdeti tünetek a szimpatikus idegrendszer vészreakciójaként lépnek fel:
- éhségérzet,
- száj körüli és nyelvzsibbadás,
- verejtékezés,
- szapora pulzus,
- izgatottság,
- remegés.
A súlyosabb tünetek az agy glukózzal való elégtelen ellátottságára vezethetők vissza:
- a koncentrációs képesség csökkenése,
- a reflexidő megnyúlása,
- gyengeség,
- végül eszméletvesztés, fokozott görcskészséggel rendelkező egyéneknél epilepsziához hasonló görcsök.
A hipoglikémia lehetséges okai
- gyógyszer vagy inzulin túladagolása
- a kívántnál ritkább étkezés (ill. étkezés kihagyása)
- fokozott testmozgás többlet szénhidrátfogyasztás nélkül
- hasmenés
- alkoholfogyasztás
- menstruáció,
- időjárás-változás
Teendők hipoglikémia esetén
Enyhe esetben a cukorbetegnek azonnal cukrot, lehetőleg 10–15 g-nyi szőlőcukor (glukóz) tablettát – lehetőleg vízzel együtt – célszerű magához venni. Csupán ennek hiányában fogyasszon répacukrot (szaharózt), ezt is elsősorban oldatban, mint amilyen a normális üdítőital. A szaharóznak ugyanis előbb le kell bomlania glukózzá és fruktózzá, azaz szőlőcukorrá és gyümölcscukorrá, és akkor is csak a glukóz komponens emeli a vércukrot. Ezzel szemben a tiszta szőlőcukor azonnal felszívódik. Ezt követően viszont célszerű keményítőtartalmú táplálékot is (kenyér, zsemle, burgonya, tészta stb.) fogyasztani, hogy a hipoglikémia ne térjen vissza. Semmi esetben nem célszerű csokoládét, fagylaltot, vajkrémes süteményt adni hipoglikémiában, mert ezek meglehetősen lassan emelik a vércukrot.
A nyelni képtelen, eszméletlen cukorbetegnél (hipoglikémiás kóma) tilos az etetést, itatást erőltetni. Ilyenkor csak az intramuszkuláris (izomba fecskendezett) glukagon-injekció, vagy az intravénás (gyűjtőérbe fecskendezett) glukózbevitel a megoldás kulcsa.
Ha – elsősorban inzulinkezelés mellett – a hipoglikémia gyakran, akár napi gyakorisággal jelentkezik, a beteg hipoglikémia érzékelő képessége elvész (angol kifejezéssel: hypoglycaemia unawareness). Ilyenkor a kezdeti jelek nem, csupán a súlyos idegrendszeri tünetek lépnek fel, amikor már nehezebb védekezni és beindultak a szervezet védekező rendszerei, melynek révén a vércukor az ún. Somogyi hatás révén erősen megemelkedik. Az új ultragyors és hosszú hatástartamú analóg inzulinok kevesebb hipoglikémiát okoznak, mint a humán inzulinkészítmények.
Sokan nem tudják, hogy hipoglikémia tünetei nem csupán alacsony, többnyire 4 mmol/l alatti szintű vércukor értékek mellett léphetnek fel, hanem akár 5–10 mmol/l-es szintek mellett is, amennyiben a beteg vércukorértékei folyamatosan a magas tartományban – 10–25 mmol/l között – mozognak. Ezt nevezzük „relatív hipoglikémiának”, mely esetben nem csupán a tünetek jelentkeznek, hanem utána a Somogyi hatás is beindul. Az elégtelenül kezelt cukorbetegek azért is tiltakozhatnak a vércukorszintjük csökkentése ellen, mert már átéltek ilyen relatív hipoglikémiát és csupán 10 mmol/l körüli vagy a feletti vércukorértékek mellett érzik magukat „jól”. Ilyen esetekben meg kell győzni őket arról, hogy az állapotuk fenntartása hosszabb távon elfogadhatatlan és az inzulinadagok apró lépésekben történő emelése mellett vércukorértékeik lassan a normális tartományok közelébe csökkenthetőek anélkül, hogy hipoglikémiát éreznének. Ezt követően pedig már 10 mmol/l alatti vércukroknál fogják „jól” érezni magukat.
Mi a hiperglikémia?
A vércukornak a normálisnál, ill. a kívántnál magasabb szintje. Éhgyomorra és étkezések előtt a 7 mmol/l feletti, étkezés után a 9 mmol/l feletti vércukorszint. Bármely fajta diabétesz kezelése esetén – történjen az tabletták szedésével vagy inzulin alkalmazásával – maximálisan törekedni kell arra, hogy a vércukorértékek minél ritkábban kerüljenek a hiperglikémiás tartományba.
Miért lépnek fel a cukorbetegség késői szövődményei?
A magas vércukorértékek sajátos elváltozást indítanak meg a szervezet szöveteiben, melynek lényege a szöveti fehérjék „elcukrosodása”, glikációja. Ezalatt azt értjük, hogy minél magasabb a vércukor átlagos szintje, annál nagyobb mennyiségben, visszafordíthatatlanul glukóz kötődik a szövetek fehérjéihez, melynek révén azok tulajdonságai megváltoznak. Így például csökken a hemoglobin oxigén leadási képessége, korlátozottá válik a vörösvértestek deformálódási képessége (mely előfeltétele annak, hogy a hajszálerekben a keringés fennmaradjon), a rugalmas rostok elmerevednek, a hajszálerek alaphártyája átjárhatóvá válik a plazmafehérjékkel szemben, az alaphártya egyidejűleg megvastagodik és ezáltal is romlik a szövetek oxigénnel történő ellátása. A szervezet minden szövetében és szervében felszaporodnak az úgynevezett glikozilációs végtermékek, amelyek egyúttal a szervezet idő előtti elöregedését vonják maguk után.
Törvényszerű-e a késői szövődmények bekövetkezése?
Mielőtt a kedves olvasó a késői szövődmények olvasása során megrémülne, a szerzők feltétlenül szükségesnek látják azt, hogy ezek bekövetkezésének szükségességéről, a szövődmények fellépésének idejéről és a szövődmények várható súlyosságáról szóljanak. Fél évszázaddal korábban az volt az általános nézet, hogy a cukorbeteg 30 év után megvakul, 40 év után – főként az 1-es típusú cukorbeteg – veseelégtelenség miatt meghal. Korábban sok idős orvos ennek a nézetnek a befolyása alatt állt. Szerencsére az elmúlt 50 évben, de főként az utolsó 25 év során szédületes fejlődésnek lehetünk tanúi a diabétesz gyógykezelése, az anyagcsere-vezetés lehetőségeinek javulása terén, így ez a korábbi nézet a betegek szerencséjére ma már mindenképpen elvesztette aktualitását.
Meg kell még említeni egy szintén korábbi véleményt, amely szerint a cukorbetegség késői szövődményeinek kifejlődése a betegek 80%-ánál a betegség fennállásának időtartamával és a vércukorszintek magasságával egyenes arányban nő. A betegek 10%-ánál viszont a legjobb anyagcsere vezetés mellett is hamar kifejlődnek a szövődmények, további 10%-ánál pedig a legrosszabb anyagcsere vezetés mellett sem. Ma inkább azt állíthatjuk, hogy mint minden más betegség esetén, az egyéni hajlam képezi alapját egy-egy szövődmény kifejlődésének. Így vannak, akik a szemszövődményekre, mások a vese szövődményekre, megint mások az idegi szövődményekre hajlamosabbak.
Bár százalékosan nem tudjuk megjósolni, hogy egy adott átlagos HbA1c szint mellett mennyi a valószínűsége egy-egy szövődmény 20-30 vagy még több év alatt történő fellépésének, jó megközelítéssel állíthatjuk, hogy:
7% körüli átlagos HbA1c szintek és az ezzel együtt járó 4–7 mmol/l közötti étkezések előtti és 6–9 mmol/l között mozgó étkezések utáni vércukorszintek esetén 30 éves diabétesz tartam alatt nem várható egyetlen kisér szövődmény komoly mértékű kifejlődése sem. Ez azt jelenti, hogy ha a szemfenéken észrevehetők is minimális elváltozások, azok megfelelő beavatkozással stabilizálhatók és a látást nem veszélyeztetik. A vese állapota kifogástalan maradhat, főként, ha az esetleges magas vérnyomást kiválóan kezelik. Panaszt okozó idegbántalmakkal is igen ritkán találkozunk ilyen minőségű anyagcsere vezetés esetén. 1-es típusú cukorbetegeknél 30 évvel a cukorbetegség fellépte után nagyér szövődmény gyakorlatilag egyáltalán nem fordul elő.
2-es típusú cukorbetegségben – elsősorban a jelentősen magasabb életkor miatt – 7% körüli HbA1c szintek mellett elsősorban a nagyér szövődmények jelentkezésének a veszélye áll fenn, de ezek kivédése, mint tárgyalni fogjuk, nem csupán a vércukor szinten tartásától, hanem a társbetegségek (magas vérnyomás, vérzsír rendellenességek) hatékony kezelésétől függ.
Értelemszerűen minél magasabbak az átlagos vércukorszintek és ezekkel együtt a HbA1c szintje, annál hamarabb jelentkeznek, és annál súlyosabbak lesznek a késői szövődmények. A jelenlegi lehetőségek birtokában – és ezek a jövőben még tovább fognak javulni – azonban ma már kijelenthetjük, hogy egy gyermek- vagy serdülőkorban fellépő cukorbetegség megfelelő szintű kezelés-gondozás mellett legalább 50 jó minőségű életévet ígér. Ma már egyre több a hazai cukorbetegek között azok száma, akik több mint 50 éve diabéteszesek és – bár korábban nem tudták mai szinten kezelni magukat – komolyabb szövődmények nélkül élhetnek. Közülük egy hölgy immár 81 éve diabéteszes (most 86 éves) és semmilyen késői szövődmény nem mutatható ki nála.
Tehát a fentiek és a hazai megbetegedési, halálozási statisztikák ismeretében túlzás nélkül állítható, hogy egy jól kezelt diabéteszes életkilátásai nem csupán megközelíthetik, de felül is múlhatják az egészségükkel kevesebbet törődő, dohányzó, alkoholt bőven fogyasztó, orvoshoz ritkán járó kortársaikét. Ez pedig nem kis dolog!
(Folytatjuk)
Dr. Fövényi József