1959-ben születtem. A diabéteszem 1979-ben fedezték fel egy rutin laborvizsgálatnál: a 10,3 vércukorérték mellett a vizeletben is megjelent már a cukor. Akkor már néhány éve küzdöttem azzal, hogy a súlyom 43-49 kg között ingadozott, illetve a felfedezést megelőző évben már állandóan szomjasnak éreztem magam, sokat jártam mosdóba, és nem volt étvágyam.
Hermanné Keresztes Györgyi
1979. augusztus 22-től szeptember 4-ig feküdtem az akkor Korányi F. és S. Kórház III. belosztályán, ahol Dr. Hollander Erzsébet főorvos és Dr. Szilágyi László alorvos állították be az első inzulinterápiámat. (12 E Novo Semilente és 8 E Novo Lente)
Ekkor lettem főiskolás, így Szegedre költöztem 4 évre. Ott Dr. Beke Sándor belgyógyász főorvos lett a gondozóm. 20 évesen, tele bizonytalanságokkal, kérdésekkel megnyugtató volt számomra, hogy a doktor úr partnerként, humánusan és empátiával kezelt. Nemcsak a diabéteszem kapcsán, de más orvosi problémák esetén is fordulhattam hozzá tanácsokért. Visszaemlékezve azokra az évekre, csak a gondtalan, változatos, élményekben gazdag időszak jut eszembe. Pedig akkor még kifőzős fecskendők, tűk tartoztak a mindennapjainkhoz. Szegeden ismertem meg a férjemet is.
1983-ban kaptam meg a tanári diplomámat, költöztem vissza lakóhelyemre, Kiskunlacházára. Ekkor, egy ismerősöm tanácsára kerestem fel a SOTE I. sz. belgyógyászati klinikáját. Itt találkoztam először Dr. Kerényi Zsuzsa egyetemi tanársegéddel. Azóta Ő a kezelőorvosom.
Az év júliusában férjhez mentem. Hamarosan várandós lettem. Ekkor már Actrapid és Lente inzulinnal kezeltek. 1984. június 13-án született meg az első, majd 1989. december 12-én a második fiam. Mindketten egészségesen. A várandósságaimat, a szüléseimet végig segítette Dr. Kerényi Zsuzsa és az akkor Orvostovábbképző Intézet Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán dolgozó Dr. Csákány György nőgyógyász. A két intézmény közös teamet hozott létre akkoriban a diabéteszes kismamák gondozására. Ez az együttműködés nagyon sok kisbaba életét mentette meg. Úgy tudom, egészen az Orvostovábbképző megszűntéig működött a két intézmény együttműködése.
A második gyermekemmel voltam várandós, (ekkor háromszori Actrapid MC és egyszeri Monotard MC kezelésben részesültem már) amikor főorvosnő megpályázta és el is nyerte a Szent Imre Kórház Belgyógyászati Osztályának főorvosi állását.
1990-ben, a szülést követően követtem főorvos asszonyt a Szent Imre kórházba. Ebben a kórházban zajlott le a laporoszkópos epeműtétem (1996), majd egy évvel később itt „szültem” meg az első vesekövemet is.
A diabetológiai szakrendelések általában kettő és fél, három havonta zajlottak. Ahol az előzetes laborleletek és a diabeteszes füzetbe leírtak alapján átbeszéltük az eltelt időszakot, majd a következő kontrollig tartó módosításokat, változtatásokat. A rendelésekbe mindig belefért egy kis lelkizés is, amire azt gondolom, minden betegnek szüksége van. Hiszen, a test a lélekkel egységet alkot, s ha a lélek törődés nélkül marad, a testtől nem várható javulás. Főorvosnő ezen kívül a saját diabeteszén keresztül nem csak orvos volt számomra, hanem egy másik sorstárs, aki hasonló dolgokat él át. Elmondta a tapasztalatait, neki mi vált be, mi nem. Vallott a diétás „vétkeiről” is. Sokszor nem csupán orvosnak tekintettem őt, hanem közeli hozzátartozónak, akinek a tanácsait érdemes meghallgatni és követni. Így igyekeztem ezeket a tapasztalatokat is felhasználni, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy szervezetem megfelelően alkalmazkodott az aktuális inzulinterápiákhoz.
Az újabb változások a kétezres évek első évtizedében kezdődtek. Az számomra sosem volt kérdés, hogy a főorvosnőt követem, bárhová megy is dolgozni. Követtem tehát Csepelre, a Tóth Ilona Szakorvosi Rendelőbe, majd végül a magánpraxisába is, ahol jelenleg a Covid okozta változások miatt online rendeléseken találkozunk. Közel 40 éve ismerjük egymást, szinte egymás családtagjainak számítunk mostanra. Csodálom, hogy rengeteg energiával, hittel, erőfeszítéssel dolgozik a mai napig azért, hogy a diabéteszesek megkapják a legjobb kezelést. Ha kell harcol, ha kell haragszik, máskor pedig a legkisebb pozitív erőfeszítésnek is tud örülni.
1983 óta pedagógusként dolgozom, dolgoztam. A főorvosnő inspiráció volt számomra, hogy saját területemen fejlődjek, tovább képezzem magam, hogy a lehető legtöbbet kihozzam magamból. A magasabb vezetői feladatok 2007-ben találtak meg. Az előbb említett változások a szervezetemben is ekkor kezdődtek. Lassan felborult a rend bennem. A szívem jelzett először, majd a diabéteszem is felborult a korábbi állapothoz képest, annak ellenére, hogy egyre újabb és modernebb terápiát igyekeztünk használni. Az állandósult stressz, a kötelességtudat, a másokért érzett felelősség párosulva a változókorral feldobták nekünk a labdát. 2019-ben már szenzorral is rendelkeztem a Tresiba és Actrapid kezelés mellett, de nem javultak az eredményeim. 2020 tavaszán a főorvosnő tanácsára beleegyeztem abba, hogy megtanulom és kipróbálom az inzulinpumpa használatot. Ő már közel egy évtizede ajánlotta az akkor elérhető pumpákat, de rendre elutasítottam. Bár ne tettem volna.
2021. november 23-a, a hátralevő életem első napja. Mondhatnám második születésnapnak is. Amikor ezeket a sorokat írom, (2022. január 19. a főorvosnő születésnapja), még nincs két hónapja, hogy viselem és használom a 780G inzulinpumpát. Az eredményeim már az első hónapban jelentősen javultak, de mostanra a vércukrom a nap 95%-ban a normál határértékek között tartózkodik. Számomra ez csoda, új életerő. Nem ért véget a kezelhető állapotom. Ismét egészségesnek érzem magam. persze húszéves korom óta tudom, hogy csak korlátok között. De akkor is. Isten áldja azokat, akik ezt az eszközt kifejlesztették, mert nagyon nagy segítséget nyújtanak vele a normális élethez az inzulinos cukorbetegeknek. Csodálkozom, hogy ezt az eszközt csak 2 éve támogatja a társadalombiztosítás hazánkban. Meggyőződésem, hogy rengeteg orvosi költséget lehetne megspórolni az elterjesztésével.
Főorvosnő, még egyszer nagyon köszönöm.
A köszönet nem csak a főorvosnőt illeti, hanem azoknak a szakasszisztenseknek is jár, akik Péterfalvi Andreához hasonlóan megtanulták és megtanítják a pumpa használatát a pácienseknek. Hacsak, a több mint 300 oldalas, véleményem szerint rosszul összeszerkesztett pumpahasználati kézikönyvre gondolok, melyet elolvasva csak ismeretanyag birtokába jutottam, de nem értettem meg a pumpa működését!!! Andrea a szabadidejét is felhasználva elmagyarázta, majd vissza is kérdezte a legfontosabb tudnivalókat, amelyeket reflexből tudnia kell egy pumpahasználónak. Hiszen a gép az gép, azt csinálja, amit beleprogramoznak. Nagyon jó ez a program!!!
Visszatérve a szakasszisztensekre. Életbevágóan fontos az ő munkájuk, mert a beteggel türelmesnek kell lenniük, tudniuk kell a beteg értelmi szintjén elmagyarázni, összefoglalni a pumpa működését, használatát. Meg kell tanítaniuk az adatok beprogramozását, és állandóan elérhetőnek kell lenniük, hogy a beteg bármi gond, hiba, bizonytalanság esetén hívhassa őket, és ők magabiztosan, türelmesen empátiával tudjanak válaszolni a legváratlanabb helyzetekben és körülmények között. Ez nem napi 8 órás feladat, ez NONSTOP munka. Az eltelt két hónapban biztosan hívtam Andreát legalább 4-5 alkalommal. És úgy tudom, több mint 50 beteg rendelkezik pumpával, akiknél ő a „pumpa nurse”. Sosem rázott le, mindig felvette a telefont. Ha nem volt alkalmas éppen, néhány percen belül visszahívott. Felbecsülhetetlenül értékes munkát végez. Nem csak ő, hanem mindazok, akik hozzá hasonló munkát végeznek az egészségügyben.
Hűséges ember vagyok. Különösen akkor, ha nekem ekkora segítséget, szeretetet, magabiztosságot, életerőt tudnak adni azok, akikhez vagy amikhez ragaszkodom. Hálás vagyok a sorsnak, hogy már nagyon hosszú ideje jelen van életemben Dr. Kerényi Zsuzsanna és Péterfalvi Andrea, és remélem, még nagyon sokáig „társaim” lesznek.
Hermanné Keresztes Györgyi
Kiskunlacháza, 2022. január 19.
Borítókép: Kranich17 | Pixabay
Megjelent: DiabFórum magazin 2022/1. – március (20-21. oldal)
