A cukorbetegség elfogadása

A cukorbetegség elfogadása

A cukorbetegség, mint minden frissen felfedezett, egész életre szóló krónikus betegség elfogadása roppant nehéz és ennek a folyamata számos fázison megy át.

A hazai szakirodalomban a betegek számára legérthetőbben ezt dr. Békefi Dezső gyermek-diabetológus írta le a SpringMed kiadásában 2007-ben megjelent „Gyermekkori diabétesz” c. könyvében, melyből alábbiakat idézzük:

A cukorbetegség elfogadása: a következő fázisokon megy át a beteg (és családja):

  1. sokk, elutasítás
  2. agresszió és düh
  3. alkudozás tárgyalási kísérlet
  4. depresszió
  5. aktív elfogadás

A sokk, az elutasítás fázisa

A leggyakrabban hallott első mondatok a betegség tényének ismertetése után: „Nem! Ez nem lehet igaz! Biztosan tévedés!” Az sem szokatlan (és az orvos számra nem lehet sértő) ha más, akár ismerős orvos véleményét is igényli a beteg. Ebben a fázisban a beteg (és családja) tudata teljesen beszűkült, és az edukációs cél nem lehet több annál, mint a tény elfogadásának elősegítése.

Az agresszió és a düh fázisa

Erre a fázisra a „Miért pont én? Miért pont Ő? Ki tehet róla?” mondatok, illetve kérdések a jellemzők. Nem ritka a vádaskodás, akár önvád formájában, akár más felé irányulóan. Ebben a periódusban is beszűkült a beteg tudata, toleranciája szinte nincs. Itt az edukációs problémák is csak arra irányulhatnak, hogy erről senki nem tehet, és nem ez a legnagyobb tragédia, ami egy embert érhet, stb.

A szülők, ill. idősebb beteg részéről leggyakrabban felmerülő kérdések:

  • Mit rontottam el, mit lehetett volna tenni a megelőzésben?
    Válasz: semmit.
  • Ki tehet róla?
    Válasz: senki. Ugyanakkor a kérdés nem egyszer a családban vádaskodásba torkollik. Különösen nehéz helyzetet jelenthet, ha az egyik vagy másik család terhelt diabétesszel. Hiszen bármilyen határozottsággal állítjuk, hogy a genetikai adottságok átviteléről nem tehet egyik szülő sem, mégis szembe kell nézni a szülőnek, hogy a hajlamot jelentő gént, géneket ő örökítette át az éppen megbetegedett gyermekbe. Ez alkalmasint súlyos szülői önvád (vagy a másik szülő elleni vád) forrása lehet.
    Ha ezt előre tudtam volna, akkor meg se kellett volna születnie a gyermeknek. Keverednek benne a gyermek sajnálatának és az optimális gyermek mítosz elvesztése miatti gyászreakciónak a motívumai. Ilyenkor sokszor szükség lehet pszichológus vagy akár pszichiáter segítségére is.

Az alkudozás, a tárgyalási kísérlet fázisa

Ha a beteg (ill. a szülő) mer önmagához és az orvosához őszinte lenni, akkor ilyen kérdéseket tesz fel: „Ugye, ha jól csináljuk, akkor lehet, hogy elmúlik az egész? Ugye volt már a világon olyan cukorbeteg, aki kigyógyult a betegségből? Ha nem is volt, akkor miért ne lehetnék én (a gyermekem) az első?”
Ebben az időszakban igen gyakori, hogy természetgyógyászt keres fel a beteg, illetve a család. Nem ritka, hogy ilyen vagy olyan ígéretet kapnak, hogy ilyen vagy olyan csodaszer hatására el fog múlni a diabétesz. Az orvosok ilyenkor azt szokták mondani, nyugodtan menjenek el, ha ez nekik megnyugvást jelent, csak mérjék a vércukorszintet és ne higgyék el, hogy nem fog kelleni az inzulin és jöjjenek vissza ellenőrzésre.
Minél jobban kapaszkodik az elfogadás ezen fázisában a vélt szalmaszálhoz a beteg vagy a szülő, annál nagyobb lesz a csalódás, s annál mélyebb, annál nehezebben vezethető lesz a következő fázis.

A depresszió fázisa

A betegségtől való szabadulás csalfa reményének elmúlásával a beteg (és családja) úgy érzi, „ezt lehetetlen végigcsinálni”. Részben a lelki alkattól, részben az életkortól, részben az egyéb tényezőktől függ, hogy a depresszív reakció milyen mély lesz, milyen megnyilvánulással jár, s milyen módon (milyen szaksegítséggel) uralhatjuk, ill. juthatunk túl rajta. Nehezíti a helyzetet, ha nincs stabil, védő környezet. Ne késlekedjünk a probléma megoldásához szakértő pszichológus segítségét kérni.

Az aktív elfogadás fázisa

Az idő a gyászolókat előbb-utóbb eljuttatja ebbe a belenyugvási fázisba. Az elvesztett egészséget gyászoló cukorbeteg nem ritkán arról számol be, hogy valami megkönnyebbülést érez. Igény támad benne arra vonatkozóan, hogy minél többet tudjon betegségéről. Már nem áltudományos vagy bulvárlapokat olvas, hanem olyan segédanyagokat kér, amelynek segítségével megtanulhat együtt élni a diabétesszel. Nem faramuci ötletekkel jön, hanem valós, saját magára szabott és az ő életét megkönnyítő megoldásokat keres és talál is. Az edukációnak ez az optimális ideje.

Eddig tartott a Békefi főorvos könyvéből idézett gondolatok sora. Magam jó öt évtizedes praxisom során sajnos nem egy olyan 1-es típusú beteggel találkoztam, aki akár évtizedek alatt képtelen volt diabéteszének tényét elfogadni és mindent megtenni a betegségével való minél zavartalanabb együttélésért. A sorsuk hamar megpecsételődött. Betegségük fellépte után 15–20 évvel megvakultak és vagy szívinfarktus vagy veseelégtelenség vetett véget életüknek. Ellenpélda a 91 éves, 56-ik éve általam gondozott nőbetegem, aki 86 éve diabéteszes és még mindig jó életminőséget tudhat magáénak. Igaz, még most is naponta 8–10 alkalommal méri vércukrát.

Ezek után következzen a 29 éves Júlia önvallomása a betegség elfogadásának pokoli nehézségeiről. Júlia eddig két alkalommal szerepelt magazinunk hasábjain a Dcont eNapló és a szenzorvizsgálatok tárgyalása kapcsán, melyek bizonyítják, hogy milyen kiválóan működött együtt kezelő-gondozó orvosaival és milyen profi módon kezeli magát, bár négy év múltán még mindig nem képes véglegesen elfogadni diabéteszének tényét.

Dr. Fövényi József

Megjelent: DiabFórum Magazin 2018/1 – április (7-8. oldal)

Ajánljuk még: A diabétesz elfogadásának pszichológiája – interjú Purebl György pszichiáter főorvossal

>
x

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.

Elfogadom Elutasítom

Send this to a friend